Samu

98

Ilyenkor, disznóvágások idején mindig eszembe jut. Nem tudom, hol, melyik ól melegében született, de azt igen, hogy alig pár hetes korában tombola lett belőle. Szilveszteri mulatságban sorsolták ki, s azon a régi, óévet búcsúztató fergeteges éjszakán, a krepp-papírból font girlandokkal díszített vasgyári kantinban szüleimre rákacsintott Fortuna. Valószínű, hogy az istennő is becsiccsenthetett, azért feledkezett meg arról az apró tényről, hogy a szerencsemalac boldog gazdái blokkosok. Parányi tömbházlakásban élnek két leánykával. Mi, a szerencsés pár gyermekei, mit sem sejtve édesdeden aludtunk, amikor ők hajnalban, hónuk alatt a sivalkodó szerencsével hazaérkeztek. Akkor sem ébredtünk meg, amikor eldöntötték, ól híján a fürdőszobában lesz a legjobb helye a nyereménynek. Egy pokrócot terítettek a kád aljára, a kismalacra, hogy meg ne fázzon, jó anyám ráadta a húgom méregzöld színű kötött mellényét. Azért azt, mert egyáltalán nem szerette viselni, gyapjúból volt, szúrt, folyton vakarózott a leányka. De nem így a kismalac, aki emígy kistaférungolva, kábán a mulatság zajától, bevackolta magát új otthonában. Dél volt már, amikor felébredt a család és megtörtént a nagy találkozás. Volt nagy öröm, boldogság, még a felettünk lakó Ibi néniék is lejöttek megnézni, milyen nagy szerencse ért minket. Mindenki el volt ragadtatva, a felnőttek koccintottak a malacka és gazdái egészségére, mi, az ifjúság pedig versenyt visítottunk a kád fogságából mindenképp szabadulni akaró malaccal. A nagy felhajtásban még a névadás is megtörtént. Javaslatomat, hogy a szerencsemalacot nevezzük el az éppen aktuálisan titkos, de a családban mindenkinek nyilvánvaló szívszerelmem után Samunak, mindenki elfogadta. Már csak az maradt kérdés: elajándékozzák-e az ártatlant? Rövid tanácskozás és több pohár bor elfogyasztása után apám és Gabi bácsi megegyeztek, nem adják tovább a háztól a szerencsét, Fortuna kádban röfögő ajándéka a fásszínek mögött fog lakni. Másnap este Samu már beköltözött abba az úri lakosztályba, amit jó apámék összekalapáltak. Ott, abban az ólban élte le rövid, de boldog életét Samunk, akinek rózsaszínű bája nemcsak a család, de az egész utca, sőt az iskola, ahol apám tanított, gyermekeit is meghódította. Jámbor volt, fényes szemű, tonka orrú, békésen röfögve üdvözölte a pajtájához naponta elzarándokoló ifjúságot, s hagyta, vakargassák a hátát, apámat pedig, aki kúrálta, hűséges kutyamód követte. Hízott, gömbölyödött szépen Samu, s megsiratta a família, amikor egy fagyos téli napon kolbász lett belőle. Az ínséges fénykorszakban tartottunk még malacot, de nekem Samu, a zöld mellényes szerencsemalac volt és maradt az igazi – és ebben bizony semmi disznóság nincs.

Lázár Emese

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.