Sajtós holtszezon

89

Valahogy mindig vonzott az írás, még akkor is, amikor tudatosan nem figyeltem erre. Emlékszem, annak idején majdnem az összes osztálytársam a háta közepére kívánta a fogalmazásórákat, én pedig alig vártam. Nem igazán értették, hogy miért vagyok úgy oda, és igazából el sem tudtam nekik magyarázni, hogy jólesik az írás, szeretem papírra vetni a gondolataimat, ha pedig tetszik annak, aki elolvassa, akkor meg is van az igazi boldogság. Volt időszak, amikor egyszerre többen is arra kértek, írjam meg a fogalmazásukat, én pedig visszakoztam, hogy hát a saját gondolataikat kell leírniuk, a saját elképzeléseik kell visszaköszönjenek a papírról. Megértettem őket, hiszen én a reál tárgyakkal voltam hasonlóképpen: bármit megadtam volna, hogy valaki megcsinálja a matek házimat, és két óra elteltével ne csak egy üres papír és egy fogyófélben lévő radír legyen az asztalomon.
Szerettem írni, korábban versekkel, sőt kisebb novellákkal is próbálkoztam, mégis az utolsó utáni pillanatokban jöttem rá, hogy újságírásra adnám a fejem.
Szép, rugalmas szakma, hisz mindig valami mást kap az ember, ritkán van két ugyanolyan nap, és nem aktákat tologatunk jobbról balra, hanem olyan tartalmat igyekszünk gyártani nap mint nap, amelyet reményeink szerint a kedves olvasó érdekesnek talál, így rendszeresen kezébe veszi a lapot.
Bizony, színes szakma ez, de mint mindenhol, itt is meg vannak a nehéz időszakok. Például az az évről évre legalább kétszer visszatérő periódus, amit sajtós berkekben uborkaszezonnak nevezünk, a sport világában pedig holtszezonnak hívunk. Személyes tapasztalataim alapján főként a januárra és az augusztusra jellemző ez. Év elején mindig döcögősebben indul a szekér, kevés programot, rendezvényt szerveznek, ugyanakkor megszólalókat is nehezebb találni a különböző témákban, hisz mindenki azzal igyekszik „lepattintani” a kérdezőt, hogy korai még nyilatkozni. Augusztus sem sokkal jobb, azonban a szabadságolás főszezonjában is meg kell jelennie a lapnak, amelyet sokszor csak nagy erőfeszítések árán sikerül megtölteni tartalommal. Jártam már úgy, hogy miután fél percen keresztül ecseteltem a kérdéseimet egy iskolaigazgatónak, azt a választ kaptam a telefonba, hogy: „Jó, jó, de szabadságon vagyok, baj-e?” Akkor feldühített, ma már megmosolyogtat.
Ez a január sem volt másmilyen, néhány kivétellel mindennap meg kellett izzadni a témáért, ha pedig valaki azt kérdezte, hogy dolgozok-e, kapásból válaszoltam, hogy dolgoznék.
Ott van a másik véglet is, amikor egy ilyen sivár időszakot követően hirtelen beindul a nagyüzem, és még levegőt venni sem olyan egyszerű a rendezvénydömpingben. De inkább utóbbi legyen, mert forrást keresni a sivatagban nem a legjobb buli. Na de, azt hiszem, mindannyian szívesen hajtjuk a biciklit, ha már felültünk rá, hiszen olyan szakmát választottunk, amelyre szintén csak hivatásként lehet tekinteni. Még akkor is, amikor tűt kell keresni a szénakazalban.

Kertész László

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek