Rózsaszín gyász

572

Nem vidám téma, amiről írni kívánok, azonban úgy gondolom, hogy erről (is) szükségszerű szót ejteni. Bizonyára mindannyian veszítettünk már el számunkra fontos személyt, legyen az családtag, barát vagy épp egy ismerős. Mindenki megtapasztalta már a gyász szomorú valóságát, annak folyamatát, és – mivel Székelyföldön élünk – bizonyára azt is, hogy mit mondanak mások arról, ahogyan gyászolunk. Sajnos minden egyéb mellett, ez is jobban érdekel mindenkit, mint a saját dolguk – kicsit olyan, mintha már a gyásznak is lenne egy megírt folyamata, amelyet ha nem tartunk be, nem érvényes az egész.
Elég régóta forr bennem, hogy szót ejtsek a témáról, mivel számomra felfoghatatlan, hogy ilyesmi valóban megtörténhet. Öt éve, 2013 áprilisában veszítettem el a nagymamámat, halála eddigi életem legnagyobb veszteségének számít, a véleményemet pedig főként az akkori tapasztalataimra tudom alapozni, noha utána is láttam, hallottam egyet s mást a témában. A lényeg nagyjából a következő: mifelénk csak az gyászol, aki – hetekig elzárva magát a külvilágtól – mély depresszióba esik, folyamatosan pirosra sírt szemekkel mutatkozik, beszédtémája kizárólag az elhunyttal kapcsolatos emlékeket tartalmazza, a mesélésük közben pedig kötelező módon – legalább kétszer – el kell sírnia magát, mert másképp megint nem érvényes a gyász. Most jön a lehető legfontosabb szempont: hetekig, esetleg hónapokig feketében kell járni, ha pedig valamilyen mintázat, esetleg egy sárga, ne adj’ isten piros csík fedezhető fel a ruházatunkban, ismét bajban vagyunk. Pontosan jól gondolják: megint nem gyászolunk a szabályok szerint, így nem számít annak. Nagyot néztem, amikor egy asztaltársaságban valaki megjegyezte egy illetővel kapcsolatban, hogy nem szégyelli magát, rózsaszín pólót mer felvenni, amikor alig néhány hete halt meg az egyik hozzátartozója.
Azt mondom, nem a ruhánk színe dönti el, hogy mennyire éljük meg a gyászt, mert az is lehet, hogy az említett rózsaszín sokkal mélyebb a sötét feketénél, azt pedig már végképp nem tudhatjuk, hogy mi van egy-egy embertársunk lelkében, fogalmunk nincs, hogy mi zajlik le benne a veszteség után. A pszichológia is nyomatékosítja, nagyon sok szempont közrejátszik abban, hogy miként éljük meg a gyászt, legyen az a személyiségünk, az elveszített személyhez fűződő kapcsolatunk, a haláleset körülménye vagy sok más egyéb.
Nagyon fontos lenne, hogy felnőjünk ehhez (is), és ahelyett, hogy megszóljuk azokat, akik nem az „előírt szabályok” szerint élik meg a gyászukat, fogadjuk el a döntésüket, sőt, ha tehetjük, igyekezzünk segíteni a veszteség feldolgozásában. Mert higgyék el, egy veszteség mindig gyásszal jár. Még akkor is, ha az éppenséggel rózsaszín.

Kertész László

A cikk a Hargita Népe április 13-i számában jelent meg.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.