Rossz napok

430

Az ember végül eljut valahová az emberhalálig vezető életben. Pár napja történt, hogy kivizsgálásra kellett mennem a helyi rendelőintézetbe. Gondoltam, nem kérek külön rendelési időt egyik orvostól sem, mert nincsen nekem olyan nagy bajom. Nem kell engem meggyógyítani, csak éppen megnézni. Tulajdonképpen semmi bajom sincs, de soha nem lehet tudni, hiszen koromnál és helyzetemnél fogva, bármi előfordulhat. Nem azért mondom, mintha húsz- vagy harmincévesen nem lehetne krónikus beteg az ember, bármikor megtörténhet, hogy leüti a lábáról ideiglenesen vagy tartósan valami nyavalya, mert leütheti, földhöz is verheti, s végül mi van: az egyenleg nem a gyógyá-
szat, hanem a temetkezési vállalatok javára dől el. Így is, meg úgy is… Szóval: beültem a váróba.
A váróterem – legyen az bármilyen hivatal, intézet – mindig keresztmetszete a társadalomnak. Kicsit olyan, mint a pályaudvar. Mindenféle emberek jönnek-mennek. Értelemszerű, hogy a vidékiek látszanak leginkább kiszolgáltatottaknak, hiszen messziről érkeznek, talán valami hajnali busszal, talán valamelyik rokonnal, aki ügyes-bajos dolgokat intéz, mialatt a „polinál” hagyja a nénit vagy a bácsit; talán közülük sokan a gyermekeiknél háltak, hogy időben ott legyenek; talán sokan épp azon töprengenek, hogy rendben van-e a biztosításuk, s pénztárilag naprakészek-e?
Nagyon apró betűkkel írja az ajtókon, hogy melyik szakorvos mettől meddig rendel. Szűk a folyosó. Ha mással járok arra, fel sem tűnik, hogy az állandó javítgatások ellenére is mennyire szűk és provinciális, milyen kisvárosias ez a hely. Némi keresgélés után és egy népes kompánián átvergődve, akiknek meglepően jó az érdekérvényesítő képességük, megtalálom a megfelelő helyet.
Régen jártam itt, de meggyőződésem, hogy mindig az a legzsúfoltabb szakorvos, akivel dolgom van. Nézem a beutalót, az osztály nevét – alig tudok megbirkózni a különleges argóval, ami magyarul is kacifántos lenne –, betegjog ide, betegjog oda, de a nyelvi apróság most nem fontos. Jó helyen járok. Legalább tízen érkezhettek oda előttem, ami azt jelenti, hogy szerencsés esetben is másfél óra, míg sorra kerülök. Ki nem állhatom, s még inkább felbosszant, hogy – kisváros lévén – mindenki különbnek, többnek, befolyásosabbnak kíván látszani, mint más. Itt általános a meggyőződés, hogy ismerni kell valakit, hogy rokon, barát, sógor, koma, ismerős kell mindenhez… Rászámolok három ilyen klienst. Egyébként négy lesz belőlük majd. Aztán betolnak két beutalt, kórházi beteget. Egy idő után ki is taszítják őket. Feltűnik, hogy három esetben távozik nővérkés kísérettel és tolókocsin ilyen sebészeten vagy belgyógyászati osztályon ápolt beutalt. Kit érdekel? Csak bejussak én is.
Nézegetem az órámat. Piszkálom a telefonomat. Előveszek egy újságot, de csalódottan teszem vissza a zsebembe, mert nincsen nálam a szemüvegem. Ötven perc telt el a becsült időből, de még csak öt járóbeteg esett át a vizsgálaton. – Nem baj – vélekedem –, ezt az egy alkalmat még kibírom, de majd legközelebb én is bevetem a kapcsolataimat… És figyelem, hogy velem egyidős és fiatalabb emberek milyen ramaty állapotban vannak. Egyre idegesebb vagyok. Mire eltelik a kétórányira duzzadt várakozási idő, felmegy a vérnyomásom, túl gyorsan kalapál a szívem. Azt hiszem, hogy rossz a helyzetem, és egyáltalán nem rózsásak a kilátásaim. Majd legközelebb másképp lesz. Felhívom az ismerőst, a szomszédasszony komájának az unokavejét, minden kapcsolatot bevetek, mert ez így nem mehet tovább. Az ember egyre rosszabbul érzi magát, s manapság már mindenhez kapcsolat kell és pénz. Főleg pénz. Amiből viszont egyre kevesebb van a zsebben. Rossz napjaim vannak. Elszomorodom, úgy érzem, nagyon rosszak a kilátásaim.

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.