Romáknál, Pápországában

0 127

1850 körül Kászon lakosságának 0,45 százaléka volt roma nemzetiségű – foglalta össze András Ignác iskolaigazgató, Kászonszék múltjának kutatója –, most pedig 10-12 százalék ez az arány. Csakhogy míg a régiek mesteremberek voltak, s kevés pénzért vagy némi élelemért dolgoztak, addig a mostaniak a téglavetéshez sem értenek – ezt már a minitéglagyárat működtető Bodó József jegyezte meg. A Hargita megyei romákat bemutató sorozatunk utolsó részeként a kászonfeltízi romatelepet kerestük fel, amely történetesen Pápországában található.

1390 és 1396 között a kászoniak részt vettek Luxemburgi Zsigmond törökellenes moldvai hadjárataiban, és a véráldozatért cserében Kászonszék önállóságát kérték, de valószínűleg egyéb juttatásokat, valamelyes birtokot is kaphattak, s így a pápának külön országa lett Feltízben – magyarázza András Ignác a Pápországa megnevezést, a helyét, amelyet ma romák laknak, de nem mindig volt ez így, hiszen az első házakat magyaroktól vásárolták itt is a letelepedők. Akkoriban a cigányok még mesteremberek voltak, eggyel közülük még Kodály Zoltán is találkozott, amikor Kászonban gyűjtött, hívja fel a figyelmemet a kodályi sorokra az iskolaigazgató: „Még 1912-ben tanúja voltam, mikor egy jómódú székely gazda felfogadta a fia lakodalmára a cigányt, a tízezernyi lakosú Kászonfeltíz egyetlen zenészét. Ételért, italért, „kendőkért” és 5 forintért 24 óráig volt köteles muzsikálni az egy szál hegedűs. Ebből persze nem élhetett. Fő foglalkozása a kovácsmesterség volt, ekkor is az üllő mellől szólították el.” Ma már cigányzenész sincs a faluban, néhány éve meghalt Kalányos Zsiga, nem jár elhúzni ünnepnapokon senkinek a nótáját. Mindössze néhány idősebb személy ért a seprűkötéshez, a kosárfonáshoz vagy a lábtörlőfonáshoz.
Pápországában
András Ignác iskolaigazgató egy régi kezdeményezésről beszél, amikor az 1993–94-es tanévben az írástudatlanság felszámolását tűzték ki célul, és 53 roma gyereknek délutáni oktatást indítottak, majd a következő évektől folyamatosan beiskolázták a gyerekeket. Eddig a legmagasabb végzettségű az a két leányzó, aki inasiskolában tíz osztályt végzett, de kitörniük nekik sem sikerült. Férjhez mentek, és a telepen élnek.
Jelenleg a kászonfeltízi iskolában (amely jogilag a központi iskolához tartozik) túlnyomórészt romák tanulnak (a 38 óvodásból például 34 roma). A 23 felső tagozatos gyermek itt, helyhiány miatt, délután jár iskolába.
Az egyik „első fecskéhez” éppen egy délutáni iskolába induló nagydiák igazít el. Demeter István a felzárkóztató projekt keretében végezte el a nyolc osztályt, de nem tanult tovább. Néhányszor külföldre is eljárt, de cirkulabalesete óta keményebb munkát nem tud végezni. Feleségével és három gyermekével él a telep egyik udvarán – hat másik családdal együtt. Mind rokonok. Itt összesen legalább 17 gyerek van, de lehet még több is.
– Miből élnek? – kérdem Demeter Istvánt.
– Gyermeksegélyből, szociális segélyből, közben napszámra hívnak, mezőgazdasági munkára. Volt nyúlunk, de elpusztult. Lovat tartunk, egyet, mert ha kettő van, elvonják a szociális segélyt. Nem engedik, hogy több állatot tartsunk. Magunknak es takarunk. A falu népétől béreltünk kaszálót, olyanoktól, akik nem használják már. Gombászni is jártunk egy ideig, de aztán a medve kezdett garázdálkodni az erdőn, s nem mernek menni az emberek, mert félnek. Egyet meg es vert a tavaly, egy iskolás kislányt.
Az udvarban összegyűlt rokonság a kút hiányát hozza elő, és hallom a szokásos panaszt: „nem segít a néptanács”. Ugyanez a mondat mintha visszhangozna egy másik udvarban, Ruzsáéknál is, ahol csak a fiatalabb nemzedéket találom otthon: a 20 éves Tamást, a 19 éves Szandit és a délutáni álmát alvó kisfiút, Tihamért, no meg az elmaradhatatlan unokatestvér-körítést. Kalányos Anita negyedikes kislány az ellenőrzőjét mutatja, csupa jó és nagyon jó minősítéssel. A nagyok mind elvégezték a nyolc osztályt, munkahelyük nincs. Igaz, Szandi egy évig iskolai kisegítő volt egy óvodásokat és első osztályosokat érintő projektben. Most a kistestvérére vigyáz. Az édesapjuk külföldön dolgozik.
– Kellene egy olyan ember, aki rendet tart köztünk – vélekedik Ruzsa Tamás. – Én akartam jelentkezni, hogy legyek roma pártfogó, voltam Joni Gézánál, ő azt mondta, csináljunk gyűlést s ha megválasztnak a cigányok, lesz belőle valami. Volt gyűlés, de nem lett semmi. Így az sincs, aki valamiért felszólaljon – mondja Tamás.
– Ha valaki elmegy külföldre néhány hétre, hogy dolgozzon egy kevés pénzt összegyűjteni, azt kihúzzák három hónapra a szociális segélyről – részletezi Szandi. – Talán, ha most közülünk egyik munkába állana – mert hallottam erről a kábelgyárról –, akkor a családot kivennék a szociális segélyből. Nem lenne biztosítás, az orvosnál is kellene fizetni, így munkába se mehetünk. Ez van. Az jó, hogy szép a központ, de többre vágyunk.

Központban – segélyért
Kászonaltízre érkezésünkkor egy egész nagy csapat üldögélt a községháza előtt: akkor vette számba az alpolgármester a napi jelenlétet, teljesítményt. Aznap 32-en dolgoztak, de a szám folyton változó, s község elöljárói úgy vélik, a romák vándorló életmódjából adódik, hogy nem tudnak pontosan megjelenni.
– Ha bejön valami egyéb munka, akkor ezt hanyagolják. – mondja András Zoltán polgármester. – A törvény megszabja, hogy mit végezhetnek. Takarítást, sáncok kaszálását lehet a szociális munkásokra bízni, s ez duplán is jó, mert a füvet haza is vihetik, így nem kényszerülnek arra, hogy a mezőről lopjanak.
Kászonaltíz községben 300-350 főre tehető a romák száma, s mikor arról érdeklődöm, hogy esetükben mi a legnagyobb előrelépés, a polgármester nem sokat tétovázik: – Az, hogy egyáltalán elmennek dolgozni, még ha helyben is, az erdei gyümölcsök begyűjtésébe kapcsolódnak be, már azt jelenti, hogy a megélhetésükről gondolkodnak. Azt jelenti, hogy a régi mentalitásból, hogy az állam köteles őket eltartani, s nekik jár alanyi jogon a szociális segély és minden egyéb juttatás, kezdtek egy kicsit kizökkenni, rájöttek, hogy valamit kell tenni ezért. Ezért van az, hogy ezeket a kötelezettségeket, amiket el kell hogy végezzenek, mi számon is kérjük tőlük. Nem ingyen kapják a segélyt, meg kell jelenniük, s kell dolgozniuk. Gyakran elmennek külföldre is, és bízom abban, hogy megtanulják, milyen órára járni munkába, a nyolc órát ledolgozni, mert ehhez nagyon sokan nincsenek szokva. Ha megtanulják, lehetséges, hogy távlatilag más munkát is el fognak tudni vállalni. Ez mind előrelépés. De a hátrányok is megvannak, mert sokan közülük maradtak a hagyományos életvitelnél. A ló szinte elmaradhatatlan, s jönnek a hozzá kötődő problémák, mert kell takarmány a lónak, és nem igazán szeretnek takarmányt készíteni. Általános probléma az is, hogy ha van pénz, akkor a túlzott alkoholfogyasztás miatt kezdődik a randalírozás. Ez a közbiztonságot veszélyezteti. Kérdezték tőlem nemegyszer, hogy mi az, amit elvárnánk a helyi romáktól? Azt mondtam, minimum, hogy azokat a törvényeket tartsák be, mint a többi lakos. Mert a kötelezettségi oldalon nagyon nagy elmaradásuk van.
A polgármester nem tud olyan esetről – bár én hallottam ilyesmit –, hogy Kászonban roma házfoglalás zajlik, és akadnak, akik engedély nélkül beköltöznek másvalaki házába.
– Nincs jelenleg roma-ügyben futó projektünk – jegyzi meg András Zoltán. – Nekünk mindennap a romák projekten vannak. Örökké van valami, amivel kell foglalkozzunk. Vagy a rendőrség jelez valamit, vagy a lakossági panaszokat kell kezelnünk. A sikeres integráció csak statisztikai adatnak jó, a realitás teljesen más.
Daczó Katalin

Válaszolj

E-mail címed nem kerül nyilvánosságra.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .