Reveláció nélkül a Kója-hegyen

Bőröndnapló 57.

93

A Kója-hegy és kolostorai nem csupán a klasszikus japán lakhatást tették lehetővé számunkra. Ez inkább csak adalék volt ahhoz a nem mindennapi élményhez, amit egy ilyen különleges helyre való bebocsáttatás jelentett. Bár az is igaz, hogy az eget rengető élmény, amire számítottam, elmaradt. Hogy mire számítottam? Talán arra, hogy valami revelációszerű pillanatot élek meg a szertartásukon. Hogy talán megvilágosodom meditáció és sok belső munka nélkül. Ki tudja? No de félretéve a tréfát, ha nem is vártam ilyesmit, mégis reméltem, hogy felfedezem a buddhista szertartás valamiféle varázsát. Nem így történt, és persze velem van a baj. Illetve lehet, hogy nincs is baj, inkább valamiféle reményem ment füstbe újra, ami minden keleti utam előtt és aztán utána is, később újra feléled bennem. A remény, hogy felfedezem azt a csodát, ami egyeseket annyira vonz az ázsiai vallásokban és filozófiában. Bár lehet, hogy ez a vonzalom sokkal inkább arra irányul, ami ezekből eljut Európába. És a kettő nem ugyanaz! Illetve lehet, és erről majd fogok írni, az is lehet, hogy mindaz, amit ma a keleti gondolkodásmódból átveszünk, összecseng valami olyannal, ami egykor, talán nem is olyan régen, a mi életünkben is jelen volt más formában és másképp megfogalmazva.

A Kója-hegy, illetve annak az a része (ugyanis valójában egy hegycsoportról van szó), ahol a shingon buddhizmus birodalma terül el mintegy száz hektáron, ha megvilágosodást nem is, de sok minden mást elém tárt. Kójasan a szó szoros értelmében hidegen fogadott. Hidegebben, mint az ország többi része, bár az időjárás sajnos sehol sem kényeztetett el. Az ezoterikus szektát, mert így emlegetik, Kukai (774–835) alapította, aki Kínában tanult, aztán a buddhizmus bizonyos elemeire fektette a hangsúlyt szemben a történelmi Buddhával, meg a mantrákra, muntránkra és az elmélkedésre. Ezenkívül kapcsolódott a hinduizmushoz és a tibeti meg himalájai lámaista buddhizmushoz. Bevallom, ezeket az adatokat szépen kimásoltam a szakszótárból, mert képtelen vagyok, ráadásul nem is szándékozom megtanulni és követni mindazt, ami a keleti vallásokban történik. Azt hiszem, a kifejezetten ezzel foglalkozókon kívül más is így van vele. Ráadásul az az érzésem, hogy lényegében mindegyik vallás, szekta vagy akármi, nagyjából ugyanúgy működik, ott is, itt is. Párhuzamként a kereszténység nagy hazai vitáját juttatja eszembe – keresztény vagy keresztyén? – meg a keresztény szektákat, amiket ha jól tudom, már nem is illik így nevezni, mondjunk inkább keresztény egyházakat, amelyeknél a lényeg nagyjából ugyanaz, csak a részletek, a hangsúlyok változnak, tolódnak erre vagy arra.

A hegyen olyan településsel találkoztunk, amelynek nem is volt külön neve, mégis apró városként működött. Legizgalmasabb része, azzal is kezdtük a nézelődést, a temetője volt, város a városban. Ameddig a szem ellátott kőlámpások, Buddha- és istenszobrok, a legkülönbözőbb emlékművek, egyikük munkásszoborral, másikuk hatalmas rakétával, földgömb, kőoszlopok minden méretben és rengeteg kis figura, amelyek a gyermekek sírjait jelezték, fejükön mindig színes sapkával, néha élénkpiros ruhában, néha kőlapon kidomborítva, kőtoriik (kapuszerűségek), kripták, díszes tetejű filagóriák, helyenként a régiségtől omladozó emelvények, és aztán az alapító mauzóleuma is. Mindez egy hatalmas cédruserdő közepén, amelynek egyes fái hat évszázadot is megéltek egyes sírokkal együtt. A település a templomokból és a hozzájuk tartozó szerzetesi lakásokból és zarándokszállásokból állt össze, de találtunk egy-két pici élelmiszerboltot, meg ruhás- és egy vegyesüzletet is. Mi is egy ilyen zarándokszálláson töltöttünk egy éjszakát, illetve vacsoráztunk és reggeliztünk is ott. Már amikor beléptünk az épületbe, két oldalt polcok fogadtak, rajtuk papucsokkal, és le kellett cserélnünk a cipőnket, mert az előtér egy lépcsőnyivel magasabb részére már csak így léphettünk fel. Mindenhol nagyon hideg volt, de a szobáinkban, ahova már csak papucs nélkül mehettünk be, légfűtés volt, amit azonnal be is kapcsoltunk.

A folyosón, ahonnan a szobák nyíltak, közös vécé állt, szerencsére ott is meleg ülőkével és mellette egy benyílás két mosdókagylóval, ajtó – vagy legalább függöny – nélkül. Nem készültek a különböző nemű vendégekre, illetve valószínűleg arra gondoltak, hogy azt csak kéz- meg fogmosásra használjuk. Mert természetesen volt közös fürdő, medencével, amit azonban tudtommal senki sem használt közülünk.
Szobáink igazi japán kis életterek voltak, és megtapasztalhattam benne azt a különös érzést, ami néha japán házbelsők nézegetésekor eddig is elfogott: a hitetlenség és gyönyörködés keveréke, amelyet az váltott ki bennem, hogy a szobába lépve valamiféle irreális hangulat fogadott: az ablakok tényleg négyzetekre osztott fakeretben voltak, amelyre finom rizspapírt ragasztottak, és a két külső fal nagy részét elfoglalták. Amikor pedig eltoltuk a sötétítőként szolgáló három keretet, a szoba olyan lett, mint egy festmény: az ablakokban megjelent a természet. Különben a sógun vagy a császár palotájában is a falak maximális díszítése abból állt, hogy finom természeti motívumokat, tájakat vagy kellemes jelenteket festettek rá.

Szobánk természetesen tatamival borított padlóval, középen négyzet alakú asztalkával várt, rajta két csészével és zöld teával. Az egyik sarokban polc volt, rajta kimonók, kis törülközők, és a holminkat mi is oda rakhattuk. A futont és az ágyneműt az ott szolgáló szerzetesek hozták és vetették meg. A kimonók tulajdonképpen mind férfiaknak valók voltak, hisz olyan helyen voltunk, ahova nőknek 1872-ig nem volt szabad bemenniük, azaz zarándokolniuk, hisz akkoriban még csak azok jártak arrafelé. A köntösök fehérek voltak sűrű, sötétkék, fekete vagy sötétszürke szalagmintával, és kötelező módon balról jobbra, azaz férfiszokás szerint kellett elöl egymásra hajtani a két szárnyát, majd derékon megkötni. Csak ezekbe öltözve ülhettünk vacsoránkhoz, ahol végre megkóstoltuk a meleg szakét is. Mert azt úgy kell ám inni.
Igen jól aludtunk a futonunkon. Másnap korán keltünk, mert 6 órától részt vettünk a reggeli szertartáson. A templom egy teremben elkerített oltárból és szobrokból állt. Az előtérben párnák, ahova mi ültünk. Egy szerzetes, a kerítésen belül, szemben az oltárral egy fél órát mantrázott – azt hiszem, a szó szoros értelmében – a végén egy másik is megjelent, néhányat kongatott, meg füstölőt gyújtott. Utána a japán család, aki rajtunk kívül még ott tartózkodott, a szerzetes felszólítására egyenként az oltár elé járult, letérdelt és földig hajolt. A szertartás végén a pap velük külön szóba állt. Egy adományozó család volt, akik talán majd itt térnének végső nyugalomra.

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek