Retrospektív finisszázs

15

Udvarhelyi Retrospektív címen szervezett rendhagyó tárlatot a székelyudvarhelyi székhelyű Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont. A hónap közepéig látogatható gyűjteményes kiállítást annak kurátora, Lőrincz ldikó művészettörténész méltatja.

Pillanatfelvétel a megnyitóról

Úgy vélem, a magyar kultúra napja alkalmával méltóképpen emlékeztünk a város polgári múltjához szervesen hozzátartozó képzőművészeti életre, és pár neves vagy egykor jól ismert, mára már feledésbe merült néhai alkotóművészre, elidőzve egy-egy alkotásuknál, ugyanakkor pár generációval későbbi, és ma is alkotó vizuális művész munkájára is figyelünk. Bátran kijelenthetjük, Székelyudvarhely művészeteket kedvelő város volt mindig, és szerintem az maradt mind a mai napig. Ezt tudatosítandó, fontosnak tartok minden olyan alkalmat, amely rálátást nyújt a helyi képzőművészek alkotásaira, gondolok itt egyrészt a most adódó alkalomra, amikor egy magángyűjtemény néhány darabját láthatjuk, de gondolok a helyi Termés vagy a Pulzus alkotótábor csoportos kiállításaira, illetve számos más egyéni pályát bemutató tárlatra.
2017-ben egy Zetelakán megszervezett kiállítás alkalmával ismerhettem meg Tamás György helyi gyűjtő tulajdonában akkor meglévő képzőművészeti alkotásokat, amelyből 8 évvel ezelőtt a városi könyvtárban egy válogatást már láthatott a közönség, ugyancsak a magyar kultúra napja tiszteletére. A gyűjtő hozzáállására jellemző az alkotások és a közösség problematikáját összekapcsoló felelősségtudat: felvásárolván, gondozván és a közösség elé tárva ezeket a műveket törekvő egyénként hoz létre közkincset, számunkra is közzétéve azt – köszönet érte.

Maszelka János: Székely sors

Tekintve e gyűjtemény helyi alkotókra vonatkozó súlyát, úgy vélem, nem méltatlan időről időre újra és újra elővenni egy-egy válogatást és a város felnövekvő nemzedékeinek akár ötévente bemutatni. A helyi értékek gyűjtése több síkon folyik már, méltatlan lenne, ha éppen ezekről az értékekről nem tudnánk. Mert jó tudni azt, hogy például a múlt század derekán e kisváros virágzó kulturális életét olyan művészegyéniségek fémjelezték, mint Orbán Áron, Kraft László, Maszelka János, Székely József, Nagy György, Rösler Károly, Verestóy Árpád, Teleki József vagy Kustár Lajos, és nem túlzok, ha azt állítom, hogy munkásságuk révén művészeti mozgalmakat indítottak el.
Tamás György magángyűjteménye jóval gazdagabb, mint amit itt bemutathatunk. Néhai, illetve ma is élő olyan hazai alkotók munkáiból áll, amelyek a nyilvánosság számára ritkán vagy egyáltalán nem láthatók. Ez a kiállítás azon művészek képeit sorakoztatja fel, akik alkotó munkájukkal számunkra maradandót alkottak: képeiken az itteni tájat, a helyi utcasorokat, épületeket, a székely embert és az ő életét meghatározó pillanatokat, a templom hívó erejét, egy-egy életérzést, vagy a vidék történetének egy-egy momentumát jelenítették meg. Ugyanakkor ezen a kiállításon nem csupán a városhoz köthető alkotók munkásságának állomásait követhetjük nyomon, ami a realista, impresszionista, posztimpresszionista, expresszionista festészettől az absztrakt expresszionizmuson keresztül a neo- és posztavantgárdig vezet, és onnan a jelenbe, hanem a legújabb kortárs egyéni kísérleteket is elénk tárja ez a tárlat.
Az igencsak sokoldalú művészi pályákat felsorakoztató képek szín- és technikai gazdagsága jelzi: ahány művész, annyi kifejezésmód, szemlélet, életérzés, és annyiféle álom, de sejthetjük, hogy mi a közös az itt kiállított képekben: ezer szállal kötődnek Székelyföldhöz. Maradandó érték, ami a falakra felkerült, és értékekre irányuló törekvés e vidék alkotóinak megismerése, alkotásaik tudatos gyűjtése.
E tárlat képeit ebben a formában Tamás György gyűjtő válogatta. Több művészgeneráció alkotásai kerültek a kiállított képek közé azzal a szándékkal, hogy a székelyudvarhelyi vagy a városhoz kötődő művészeket alkotásaik révén megismerhessük. A képeken visszaköszön a Küküllő vize, a víz éltető ereje és annak veszélyei, a vidékre jellemző tájak és az itt élő alkotókat foglalkoztató témák. És nem győzöm hangsúlyozni: székelyudvarhelyiként jó tudnunk, hogy milyen jól is áll ez a vidék tehetséges alkotókkal, akik az eszközök tárházának gazdagságával jelenítik meg Székelyföldet, a várost, a vidéket, a tájat, egy-egy utcát és annak épületeit, a hely szellemét a pasztellképek, olajfestmények, akvarellek és a grafika kifejező eszközeivel. 21 alkotó 43 műve – a képek túlnyomó többsége tehát üzenetével vagy alkotója révén kötődik e településhez.
Abodi Nagy Béla, Kádár Tibor, Miklóssy Gábor képzőművészek tehetséges tanítványa­ként Székelyudvarhelyre kerülő má­rama­ros­szigeti születésű Maszelka János a székelyföldi táj iránt elkötelezett festő volt. Olaj- és pasztellképein a táj és az ember lelki kapcsolatát megjelenítő, expresszívbe hajló erdélyi, késő posztimpresszionista örökséget követi. A Székelyföldön átélt hangulat, a vidék gyakori bejárása során megtapasztalt élmények teszik hitelessé a megjelenített idős pár életérzését és a templom hívó erejét a képen. A képek hátterébe helyezett, színárnyalatok sokaságában villódzó szabadtéri jeleneteket a folthatások, a természetes fény élénk kontrasztjai és a formai részletek könnyed felvázolása teszi változatossá. Maszelka János öt művét láthatják itt: a Fejkendős asszonyt, egy virágcsendéletet, a Székely sorsot, a Budvár, valamint a Kertben címűt.
Spanyár Pálról ma már kevesen tudnak, bár az évről évre megszervezett Pulzus képzőművészeti alkotótáborok a Spanyár-ház körül zajlanak, sőt az ő munkáit bemutató önálló tárlatot is nyitottak már meg Udvarhelyen 2014-ben. Az 1874-ben Nyitrán született alkotó Székelyudvarhelyre 1899-ben, 25 éves korában, ifjú tanárként került az akkori főgimnáziumhoz. Rendkívül termékeny művész volt, rajzai és festményei mellett rendszeresen karikatúrákat is készített, amelyeket a korabeli lapok (Székely Közélet, Jóbarát, Zászlónk stb.) rendszeresen közölték. Harmincöt évet tanított a gimnáziumban, és nagyon megszerette Székelyföldet, ez látszik a megfestett téli utcarészletén, tájain. Spanyár rengeteget kirándult, nagyon jó ismerője volt a környéknek: ez köszön vissza a Téli utca, a Magányos fa vagy a Tájkép című 1918-ban készült képekről.

Karácsony Ernő: Árvíz Malomfalván

Rösler Károly akvarellista, tájképfestő, Székelyudvarhely művészeti életének kiemelkedő személyisége volt a múlt században. Művészeti tanulmányait Kolozsváron kezdte, később Budapesten folytatta. Kiállításokon 1949-től szerepelt. Művei a székelyudvarhelyi múzeumban is megtalálhatók, tőle itt a református templom és a helyi kórház épülete került be a válogatásba.
Udvarhelyszék másik híres alkotója volt a korondi Páll Lajos festő, grafikus, keramikus, költő, művészete elszakíthatatlanul kötődik a sóvidéki tájhoz, közelebbről Korondhoz, az itteni emberek világához, táji környezetéhez. Sorsképein alapszíneket használ, valamennyi lapja információt közöl és életet ábrázol. Az itt látható a Tehenek kiválóan szerkesztett kompozíció expresszív színekkel, a realizmus talaján. A Korondi téli táj és a Sófalvi templom szerkesztettebb kompozíciók, az építészeti elemek, az egymásra támaszkodó havas tetők, a kapuk, az ablakszemek, a kék vakolat Páll Lajos egyedi technikájával, alul- vagy felülnézetből láttatva. Páll Lajos szeretett kísérletezni az anyagokkal, számos technikát kipróbált és otthonosan mozgott a pasztelltechnikában, az akvarellel is jól bánt, ugyanúgy a temperával, mégis az olajjal szeretett a leginkább festeni.
A máréfalvi születésű Balázs Imre festő, grafikus és művészeti író Bordy András és Miklóssy Gábor tanítványa volt, aki szülőföldjéről elkerülve Vácon élt. A látványfestészet és az absztrakció határán született képein kiemelt hangsúlyt kapnak az erőteljes gesztusok és a széles ecsetkezeléssel felhordott színek. Az itt kiállított pasztellképei a 80-as években készültek, színviláguk szinte a feketéig feszítetten komor, az erdő képe az absztrakció irányába mozdul. Az alkotó gyakori vándorlásainak táji szépségeit lírai naplóhoz hasonló tényszerűséggel örökítette meg. Akárcsak Páll Lajos, ő is részese volt az 1956-os kolozsvári diákmegmozdulásoknak, annak egyik szervezőjeként működött, ezért őt is bebörtönözték, majd 1959-ben szabadult. 1987-ben áttelepült Magyarországra, 1989-től 2012-ben bekövetkezett haláláig Vácon élt.
Sepsi Lajos (1923–) a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán végzett, Budapesten iparművészeti tanulmányokat folytatott, jó példája a tanulmányok után szülővárosukba tanárkodni visszatelepedő művészeknek. Itt kiállított három képe a sajátos, színekben gazdag kert és faábrázolásokkal igencsak megnyugtató hangulatot sugároz. A Hargita lábánál zajló élet egy-egy meghitt, üde zuga, a természet pompájával harmóniában élő ember életszeretetéről tanúskodik. Udvarhely látképe olajba komponált felülnézet a városra.
Az autodidakta alkotó dr. Tittel Kálmántól egy pasztell portrét és egy tájat csodálhatunk meg.
Füstös Idától egyetlen kis festmény került be a válogatásba, a barátok temploma tornyát megjelenítő. A Selmecbányán született alkotó a székelyudvarhelyi Árpád-házi Szent Erzsébetről elnevezett római katolikus polgári leányiskola tanára volt 1920 szeptemberétől, rajzot, kézimunkát és szépírást tanított az I–IV. osztályosok számára. Mellette főleg akvarell zsánerképeket festett, sőt a magyar, különösen a székely motívumok gyűjtésében és terjesztésében is eredményes munkát fejtett ki. Valószínűleg a második világháború tájékán elkerült Udvarhelyről, munkáiból őriz egyet a Haáz Rezső Múzeum is. Táj-, figurális és szobabelső képeket alkotott, de megfestette a Budvárt, a Csicsert is.
Kraft László grafikusművész Maszelka János, Nagy György és Sepsi Lajos kortársa, az Ivó patakát ábrázoló szénrajza természeti környezetként kell hasson a helybélieknek. Különös érzékkel örökítette meg a természeti erők által alakított változásokat, az ábrázolt fák saját életének tragédiáit, töréseit, csavarásait. Az 1960-as Csendélet mondanivalóját a lehető legegyszerűbben adja vissza. Formanyelve igen puritán, mentes minden fölösleges túldíszítettségtől, sallangtól, kompozíciója a végletekig egyszerűsített, nélkülözi a perspektívát is, de sosem lép át a nonfiguratív ábrázolásmódba, habár művei helyenként emlékeztetnek az ötvenes-hatvanas évek absztrakt expresszionizmusára és elvont gesztusfestészetére.
Nagy Péter 1936-ban született Bikafalván, a marosvásárhelyi Művészeti Líceumban végzett, naturalista stílusú festményei születtek. 1973-as és 1978-as akvarelljei a székelyföldi táj ábrázolása kompozícióját és színeit tekintve nyugalmat áraszt magából.
Nagy György Maszelka Jánossal, Sepsi Lajossal, Kraft Lászlóval, Székely Józseffel és Orbán Áronnal egy évfolyamon végzett, 1956-ban fejezte be művészeti tanulmányait Kolozsváron. Az alkotócsapat Székelyudvarhelyre került, majd Nagy György az udvarhelyszéki Zetelakán dolgozott rajztanárként. 1990-től, immár nyugdíjas tanárként részt vett a Palló Imre Művészeti Szakközépiskola képzőművészet szak elindításában, rajzot és szobrászatot tanított.
1961-ben készült tusrajza a fahordó székely ember hiteles életképe. Az alkotó nyitott szemmel járt a faluban és vázlatain figyelmesen dokumentálta a helybéliek életére jellemző tevékenységeket. A lovak visszatérő témát képeztek az alkotó életpályáján, pontos ábrázolásukon túl a lovakhoz kapcsolódó életmód hiteles dokumentátora.
Gaál András gyergyóditrói festő, grafikus, akiről tudni kell, hogy 1974–1995 között vezetője a gyergyószárhegyi nemzetközi művésztelepnek, tagja a „gyergyószárhegyi triász”-nak, ugyanis – Márton Árpáddal és Zöld Lajossal együtt – az 1974-ben Gyergyószárhegyen megalapították a nemzetközi hírű szárhegyi alkotótábort. Csíkszeredában és részben Pannonhalmán alkot.
Az 1960-as akrilfestménye Székelyud­varhely központjával egy ajándék a városnak, ugyanis többnyire csíki és gyergyói tájakat elevenít meg, a domborzati formákat kifejező szín- és vonalritmusokra egyszerűsítve.
A székelyudvarhelyi Karácsony Ernő festőművész sajnos ma már nincs köztünk, négy itt kiállított képének tematikája ismerős közvetlen környezetünkből. Az Árvíz Malomfalván emlékeztet a 2005-ös árvíz által romba döntött falu képére, tragikus hangvételű festménye a víz romboló erejét jeleníti meg. Karácsony Ernő merész színhasználatú, a formát az expresszivitásnak alárendelő, összetéveszthetetlen stílusú aktokat festett. A Mise után című képén sok a feszültség, a drámaiság, sajátos stílusú, nyers, durva ecsetkezelése másokéval összetéveszthetetlen.
Zsigmond Aranka festő- és textilművész 1948-ban született Nagybaconban, 1973 között végzett a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán, ezután a szé­kely­udvarhelyi Művészeti Iskolában, majd 1981-től a Pedagógiai Líceumban tanított festészetet. 11 évet élt Székelyudvarhelyen, ennek ellenére egy textíliáját és egy festett munkáját is őrzi a székelyudvarhelyi múzeum, vitróját pedig a polgármesteri hivatalban lehet látni. 1986-ban Székesfehérvárra költözött, itt is rajztanárként dolgozott, majd időközben Amerikában is kapott megbízást. Jelenleg újra Székelyudvarhelyen él. Általában a népi textíliák szín- és formavilágát, annak ősi technikáját ötvözi korunk globálisan értelmezhető jelvilágával. Az itt látható legújabb absztrakt festményén az Amerikából és Magyarországról újra itt otthonra találó alkotó érzelmeit, hangulatát idézi. Ez a festmény nem a gyűjtő tulajdona, de a teljesség érdekében ő kölcsönkérte e kiállításra az alkotótól.
Jakab Andrásnak nem olyan rég, 2015-ben volt tárlata a képtárban. 1981-es alkotásán markáns, ellentmondást nem tűrő, nyugtalan, konfliktusra utaló vonalak hálózzák be a képsíkokat. Színvilágát zömmel a fekete tónusai határozzák meg, kusza, dinamikus épületformái között felsejlik egy rejtőzködő alak, egy macska, mintegy a forgatag részeként. Mindezt a felületek mozgalmas és feszültséget gerjesztő ritmusa is fokozza.
Bíró Gábor festőművésznek nemrég láthattuk több, 2019-ben készült képét a Képtárban megnyílt egyéni kiállításán. A corpus gyakran visszatérő téma a képein, amelyek szervesen illeszkednek a kortárs festészet progresszív ágaihoz, az absztrakt expresszionizmushoz. Ezek a corpus-t megjelenítő kompozíciók víziószerűek, nem ábrázolóan jelenítik meg a művész által megélteket. A képen expresszív erővel törnek elő a színek, körvonalazva, kiemelve a kompozíció központi terében megjelenített mondanivalót. A háttér motívumainak, elemeinek zártságát, illetve az őket létrehozó színfoltok ritmusát és egymással való egyensúlyát teszi Biró Gábor képalakító elvvé, majd ezt a háttérszövetet a rárajzolt alaktalan, mégis rajzszerű, amorf formákkal ellensúlyozza.
Lakatos Gabriella a közönség előtt ritkán mutatkozó alkotó. 1997-ben diplomázott a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola grafika szakán. 1997-től rajz és grafika szakos tanár a székelyudvarhelyi Dr. Palló Imre Művészeti Szakközépiskolában. 2009-től 2014-ig a Babeș–Bolyai Tudományegyetem pedagógia szakán vizuális nevelést tanított. Az itt látható képe 1995-ből, még kolozsvári tanulóéveiből származik, hagyományos sokszorosító grafikai eljárással készült, amely a nyomóforma alapos kidolgozására, expresszíven diszharmonikus vonalvezetésre vall. Az aszimmetrikus tagolású kompozíción a figuralitás csak másodlagos, felületalakító elem, az eklektikus komponálás része.
Kubanek László festő, designer, aki a megfogható és valós élményre, a kinti „dolgok” ismeretére alapoz, amikor a saját világát próbálja felépíteni, s azt továbbvetíteni a képek által. A 2010-ben készült Pipacsok szublimál, de ugyanakkor objektív marad. Kutatja és meg is találja a mutatkozó formát, amely így megnyílik a „valósághű” tudat számára. Kevés szín, nem túl gazdag formakincs jellemzi – elvonatkoztatások, szimbólumok és metaforák, leginkább szociális, társadalomkritikai jellegű témák foglalkoztatják, ezt fejezi ki az itt látható kép is: a világtól elszigetelt gondolkodója önmagát igyekszik megvédeni mindattól, ami körülötte történik. Ez a második kép, amely szintén e kiállítás idejére került a gyűjtemény képei közé, különben alkotója tulajdonát képezi.
Öllerer András grafikus, a kolozsvári Képzőművészeti Főiskola grafikai tanszékén végzett 1997-ben. 2002-es szitanyomata Orbán Balázsnak állít emléket, gondos művesség, a technika és anyag tisztelete jellemzi.
Szőke István 1991-es magyarországi kivándorlásáig Székelyudvarhelyen élt, itt alkotott, és számos kiállításon bemutatkozott. Az Aktok a Küküllőn szénrajz lendületes életkép.
És van még egy kép itt, amivel utólag kiegészült a kiállítandó anyag, akárcsak Gaál András, Véber Ernő is csak átutazóban járhatott Székelyudvarhelyen, kb. 1900-ban, amikor Székelyudvarhely alaposan megrajzolt városképét készítette.
A székelyudvarhelyi képtár létrehozója, Maszelka János egyszer azt nyilatkozta: „Udvarhelyen művészetszerető embereket akarok nevelni”. Az volt a szándéka ugyanis, hogy minél több embernek nyissa fel a szemét a hétköznapin túli szépségekre. Azt kívánom a magyar kultúra napi kiállítással, hogy a Maszelka János sugallta szellemiség révén e városunkhoz köthető kiállítással is egy hasonló rendszeres folyamat részesei legyenek, minél több ember fedezze fel a hétköznapin túlmutató szépet, és azt mind jobban szeresse meg, vigye magával, sőt, aki teheti, gyűjtse az ilyen és hasonló alkotásokat.
Bár a kiállítás nem meríti ki Székelyud­varhely élénk képzőművészeti életét az elmúlt száz évre vonatkozólag, ám a fiatal Tamás György műgyűjtő szenvedélye, és az, hogy az évek során a galériákból, magánemberektől és „innen-onnan” felvásárolt alkotásokat a nagyközönség elé tárta, mindannyiunktól tiszteletet érdemel.
A kiállítás hétköznapokon 8 és 16 óra között megtekinthető február közepéig a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont székelyudvarhelyi székhelyén.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek