Rések a deszkák között

792

Csodálatos módon alkalmazkodnak a gyermekek a megváltozott körülményekhez. Miközben tudjuk, hogy milyen sokat jelent számukra a rutin, rövid idő alatt képesek belezökkenni a fenekestől felfordult univerzumuk új csapásnyomába.
A lányomnak nagyon hiányzott az óvoda. Ahogy bezárult a világ és teltek a hetek itthon, a ház és udvar négyszögében, egyre jobban kezdtek hiányozni a társak, az óvó nénik, a dadusok. A nyüzsgés és az a rengeteg információ, amiben a napköziben részük van a gyermekeknek. Hogy ki jön aznap, hogy mi a reggeli, hogy mi lesz reggeli után, hogy ki mivel játszik, hogy vele ki mit játszik, hogy ma mi a tanulás, mi az ebéd, milyen az alvás, milyen a fölkelés, az uzsonna, ki az, aki hazaviszi és mi mindent lehet még addig csinálni, az óvoda udvarán, útközben, stb. stb. Az ingergazdag környezetből egyik napról a másikra kellett megszokni egy másik, értelemszerűen sokkal kevesebb rácsodálkoznivalót nyújtó mindennapi ritmust. Lassan, nyikorogva és sok útkereséssel azonban úgy érzem, most már kezd beállni ez az új rutin, foglalkozásokkal, napirenddel.
Az új helyzet egyik legnagyobb ajándéka az, ahogyan a szomszéd kislánnyal megtalálták a találkozási és játéklehetőséget. Előbb csak odaköszöntek egymásnak a kerítés két oldaláról, meg beszélgettek egy kicsit, de aztán kezdett tovább alakulni a dolog. Egyikük megmutatta a macskáját, nyuszijait, másikuk, hogy a kutya épp mit csinál, aztán szó szót hozot, és a napok során program lett a kerítés két oldalán a találkozásból. Megkerült a térválasztó azon pontja is, ahol épp egyikük sem tapos ki virágágyást vagy veteményt, és odakerült egy kisszék is. Meg lehet nézni a deszkák közötti résen, hogy micsoda kunsztokat tud már a nagylány a biciklijével és meg lehet csodálni azt is, hogy milyen ugrálót kapott a kicsi. A nagy mesét is mond a kisebbnek, és most már repetorájuk is van, választani lehet a klasszikus, a népi és az állatos mesék közül. Ha pedig beleunnak a mesébe, akkor játszanak, ők a vad paripák és nyargalnak az udvaron, majd visszakanyarodnak a kerítés mellé. Nem kicsinyesek, ha egyikük épp mást akar játszani, akkor csak odaköszönnek, szólnak a másiknak s mennek a dolgukra.
Amíg nyitva volt a világ, addig talán nem értékeltem kellőképp az emberi kapcsolatokat, a találkozás, a beszélgetés, az együttlét hozadékát. Most, hogy így bezárkóztunk, ez a két gyermek mutatja meg számomra nap mint nap, hogy mennyire fontos, és hogy minden körülmények között is lehet és jó találkozni, beszélgetni, együtt lenni.

R. Kiss Edit

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.