Rendszerváltás, forradalom és értelmezés

268

Nagyon élénken emlékszem arra a decemberi napra, amikor vonaton jöttem hazafelé a Regátból 1989. december 23-án. Én a létezett szocializmus végét koncsentrán értem meg. Sokan tudják, hogy ez mit jelentett. Sokan nem. Munkaszolgálat volt a javából – bizony –, olyan feladatokat végeztettek el a hadra fogható férfiakkal akkortájt, amit másképp, jószántából senki civil nem szívesen vállalt. Még jó pénzért sem. Mi éppenséggel nem erődítési munkákat vagy fölösleges csatornaépítést végeztünk, hanem falut romboltunk. Olyan férfiakat csődítettek egybe, akik már túl voltak ugyan a tényleges katonai szolgálaton, csak az történt, hogy valamilyen módon szembehelyezkedtek a rendszerrel. Nem nagyon, csak egy kicsit. A nagyszebeni Lutze és Czell uraknak történetesen az volt a bajuk a román szocialista rendszerrel, hogy beadták a kitelepedési engedélyüket Nyugat-Németországba. Egy fogarasi Iosif Deloto nevű fiatalember, alias Giovanni Olaszországba vágyott. A munkásszázadunk zöme azonban vidékünkről verbuválódott. Többnyire ácsok, kőművesek, vasbetonszerelők, asztalosok. Páran azért lettek sorstársunkká, mert valami maszekoláson fogták őket, esetleg itt-ott jártatták a szájukat. Még egy csordapásztor is odakerült Zetelakáról. Éneklésért. Magam ugyan egyik szakmai csoporthoz sem tartoztam, mindössze az volt a vétkem, hogy segédács szakképesítéssel rendelkeztem. Ez bajnak akkor elég volt. Alkalmasnak látszottam a bontási (had)műveletekhez. Egyébként majdnem teljesen és sikerrel végeztük el a kijelölt falu rombolását. Talán egy utca fél oldala maradt meg a hajdani településből. Egy másik század a két- és háromszintes tömbházlakások kivitelezését végezte, mi pedig rontottunk-bontottunk, és betonjárdákat öntöttünk a háztáji kertekbe a hagymaágyások és a fóliasátrak helyére.
Szóval egy dicstelen bevetésről tartottunk hazafelé azon a több száz perces késést felhalmozó gyorsvonaton. Valahol a Prahova-völgyén kapaszkodott felfelé a rozsdás mozdony húzta szerelvény, s a zsúfolt teremkocsiban is javában zajlott a rendszer végső szétbomlasztása. Mindenki Tőkés tiszteletest dicsérte, s a magyarokat, hogy milyen bátrak voltak. És mivel cseppet sem titkoltuk, hogy kik vagyunk, azokban az órákban teljes intenzitással és méltósággal éltük meg kisebbségi mivoltunkat, abban a tudatban, hogy megint adtunk valamit a többségnek. Mintha jó lett volna magyarnak lenni. Ha mást nem, egy kis forradalmi lendületet, kvázi egy lökést adtunk, amely aztán ledöntötte a dominókockákat. Emlékszem, hogy több favágó külsejű, pufajkás férfiú folyton cujkával kínálgatott volna, ám mi ragaszkodtunk a lengyel vodkánkhoz, amit csodák csodájára egy külvárosi kocsmában szereztünk be. Egy középkorú hölgy pedig annyira oda s vissza volt értünk, hogy folyton ölelgetett minket, mondta, hogy: – Haideţi la tanti Geta, să vă pupă! – Gyertek, hadd csókoljalak meg benneteket! –, s olyan cuppanósokat nyomott az arcunkra, hogy alig győztük törülgetni. Pedig a hölgy nem ivott sem a cujkából, sem a lengyelek vodkájából. A hevület ragadta magával. És egyszerűen csak őszinte volt. Gondolom.
Aztán valahogy hazavergődtünk, mert a székely gőzös is késett a szárnyvonalon. Az ötven kilométeren vagy másfél órán át döcögött. Szerencsésen hazai földet értünk a szombatfalvi kicsi állomáson. És kinek-kinek az volt a legfontosabb, hogy előbb nézzünk szét a városban, hogy lássuk a változásokat. Eltűntek a jelmondatok és a pártszimbólumok, lyukas trikolórok lobogtak a szokatlanul enyhe decemberi széljárásban. Láttuk. Jöttünk-mentünk páran az utcákon, bementünk az éttermekbe, újfajta újságokat kerestünk és lestük a helyi híreket. Mindenki tudott titkos részletekről. Mindenkiben ott lapult egy kis Tőkés, egy-egy gerilla, ellenálló. És mindenki mást akart. Mást szeretett volna. Mondván, hogy demokrácia van. Hallottuk.
Eltelt három évtized. De még ma sem vagyok biztos abban, hogy változások voltak. Hogy igazi forradalom lett volna? Rendszerváltozás? Nem vagyok erről meggyőződve…
Megy, zubog a kocsmai szöveg ma is bolondul. Mintha demokrácia lenne. Valóban, demokratikus módon mondhatjuk, hirdethetjük a marhaságainkat. Pedig ez már Európa. Az Európa Ház, amelyről annyi jót mondtak akkor. De erősen huzatos…
Magyarként mintha én azon a vonaton éreztem volna igazán boldognak és szabadnak magam, amikor hegyi vad románok veregették a hátamat, és folyton törölgetnem kellett Geta tánti nyálas csókjai nyomát az arcomról. Haladtunk. Vártam az érkezést. És mintha hiába. Látszik, de mégsem közeleg a beígért szépség, a jövő igazi állomása…

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek