Régi erdélyi húsvét Kanadában

790

Akkoriban a húsvét azt jelentette, hogy kapunk új ruhát a kinőtt régi helyett, olykor új cipőt is, autóformájú kölnisüveget, s kezdődhet a nagy versengés: ki gyűjt több piros tojást. Persze azt is, hogy volt nagy sütés-főzés, készülődés. Az ötvenes és hatvanas években a kolozsvári piacra ilyenkor bejártak a környékbeli falvakból, és hozták – nyakukban, hátukon vagy szekéren – a bárányokat. Élő, bégető báránykákat. Apám a szakértő hentes-mészáros szemével felmérte őket, majd egyet kiválasztott és hazahozott. Az udvar végében, a fáskamrák előtt aztán levágta. Mi, gyermekek, meg bámultuk, ahogyan a hátsó lábainál felaggatott állat nyakán szúrt sebből kifolyt a vér, itt-ott a fehér göndör gyapjat is vörösre festve, majd fentről kezdve megnyúzta. A most már gyapjatlan, pucér testet felhasította, és a felhasználható belsőségek egy pléhtálba kerültek. Ebből lett aztán a drob – a románoktól eltanult hagyományos húsvéti eledel; nálunk ez volt a klasszikus előétel és reggeli. Az összedarált belsőségeket apróra vagdalt zöldhagymaszárral, tejbe áztatott kenyérrel, fűszerekkel keverve a „csipkés” hashártyába bugyolálták, majd egy lábasba helyezve a sütőben – amit mindenki csak lernek hívott – kisütötték. Hidegen tálalták.
A húsvéti bárányból készült még, kötelezően, tárkonyos leves, főleg a csontos részekből, aztán szép aranyosbarnára – pirosra – sütött húsok a zománcos tepsiben, amit klasszikus krumplisalátával kellett (illett?) felszolgálni.
A bárányt valamikor már nagyhét közepén levágta apánk, és aztán anyám elkészítette a drobot, krumplisalátát, tárkonyos levest. Vasárnapra már csak a húst kellett a lerbe tenni.

Húsvéti tojás a kanadai Vegreville-ben

A húsvétvasárnapi reggelizésekre is jól emlékszem: ezek is valamiféle családi forgatókönyv szerint történtek, s olykor azon kapom magam, hogy itt Kanadában is ezt a forgatókönyvet próbálom megvalósítani. Volt tehát a drob (ez itt nincs), meg házi sajt (egyéb fajta sajtot nem is igen ettünk akkoriban), zöldhagyma, piros retek, főtt tojás. Pirostojás – ezt így mondtuk, egybe, egy szó gyanánt. A felnőttek koccintottak is egy-egy pohárka szilvapálinkával. Később az jelezte, hogy emberformának számítunk, hogy nekünk is töltöttek előbb csak félpohárnyi, később tele pohár pálinkát. Hogy szokjuk…
A nagyhéten, persze, anyám teljes és hosszított műszakokban készülődött. Nemcsak a házat illett fényesre sikálni tavaszi nagytakarítás címszó alatt, de mindenféle finomságokat is kellett készíteni. Mi tésztáknak mondtuk, később megtanultam, hogy úribb helyeken meg magyarországiak között süteményt kell mondani. Volt egy receptesfüzet, amibe máshonnan származó megsárgult lapok is voltak beillesztve, ezt ilyenkor előszedte anyám (Váncza-sütőporos reklám is volt egy réges-régi recepteskönyv fedőlapján), és akkor mi, gyermekek is be lettünk fogva a készülődésbe. Dió- és mákdarálás, mindenféle krémek kikeverése (konyhai robotok még nem voltak) és ehhez hasonló feladatok vártak ránk. A jutalom az volt, hogy a végén a kiürült tálak faláról kinyalhattuk a finom krémeket. És a fakanalat is tisztára nyaldostuk…
A húsvét hétfője aztán már nem a családról szólt, hanem a kalandokról a nagyvilágban. Ámbár húgom, ki otthon ülve várta, kellett várja az öntözőket, biztosan másképp látta. Ja, és nálunkfelé nem locsolkodás volt, hanem öntözés. Voltál öntözni? – kérdeztük egymástól. Énkiskertész legényvagyok, öntözgetni járogatok…
Sok-sok évi csatangolás után végre én is megállapodtam Kanada kellős közepén. Az új, vegyes háztartásban az lett volna a szép, ha összekombináljuk húsvéti hagyományainkat, és valamiféle erdélyi–boszniai finomvegyest alkotunk. Hogy mégse így lett, annak főleg az az oka, hogy feleségem ateista szüleitől (ahol a felmenők közt horvátok, montenegróiak és szerbek egyaránt voltak) nem sokat hozott. Érdekes módon, karácsonyi szokásokat igen, de húsvétit nem. Így aztán az én apai-anyai „örökségemre” alapozunk: én hagymahéjjal festem a harisnyába kötött tojásokat, ő – a kedvemért – süti a tésztákat és tortákat, s közben, mert ez a bevett konyhai gyakorlat, a káundkából örökölt közös szavainkat, meg a magyar és román szókincsbe került délszláv jövevényszavainkat leltározzuk. A globalizáció jegyében ausztrál meg új-zélandi bárányhúst is vásárolok. Olykor meg halal-t. Ez olyan, mint a kóser, csak muszlim. De akármilyen, a sültet krumplisalátával kell fogyasztani. Nem szereti az asszony a bárányhúst, de ilyenkor hősiesen megküzd vele. Némelykor a családom kanadai tagjait is áthívjuk, ilyenkor húgom valamiféle „fals drob”-ot produkál és hoz magukkal (belsőségek nincsenek, tehát csak sápadt imitáció), a többi aztán laza múltidéző nosztalgiázással telik. Van festett tojás, tárkonyosleves és báránysült. És hétfőn este nem kell fejet mosni, mert senki nem öntözte tele mindenféle pacsulikkal. Ezt az öntözéses őrültséget más kelet-európaik sem értik. A kanadaiaknak nem is mondom.

Horváth Sz. István
Kanadában élő erdélyi újságíró, fordító, blogger
http://istvanhorvath.com/huma

A cikk a Hargita Népe március 29-i húsvéti mellékletében jelent meg.

 

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.