Ragaszkodva az isteni eredethez

Bőröndnapló 68.

98

Ha már a japán irodalomban kalandoztam roppant elfogultan, hadd említsem meg különleges életű szerzőjüket, Misima Jukiót is. Az, hogy furcsa életpályájú író, a japán irodalomban eléggé megszokott jelenség. Ezzel talán közelebb áll az amerikaiakhoz, mint az európaiakhoz. Mert mifelénk az író még nem is olyan régen kissé a vátesz szerepét öltötte magára, illetve ezzel ruházta fel őt a közönség vagy a társadalom elvárásai, amelyeknek örömmel és sok felelősségtudattal tett eleget. Nemcsak leírta azt, ami történik, hanem nagy hangsúlyt helyezett mindig arra is, hogy irányt meg utat is mutasson. Ez olyan intellektuális beállítottságot jelentett és jelent némelyeknél ma is, amely a népvezér szerepét is lehetővé tette. Itt Európában eléggé megszoktuk, hogy az írók és a művészek az életüket, az egész szellemüket és pályájukat a választott hivatás vagy legalább valami hasonló – irodalomtanári vagy szerkesztői pálya – szolgálatába állítják, és ebben csak a legújabb idők hoztak némi változást, nálunk is. Eltűnőfélben van, mivel a vezető eszméket nem az értelmiségi, hanem a média terjeszti, sőt néha alkotja is.

Japán írói közelebb állnak az amerikai szellemhez – igaz, eleve közelebb is élnek hozzájuk, és végtére ez is egy szempont, hisz a szellem találkozása is könnyebben megy, ha létezik földrajzi átjárhatóság! – azaz gyakran vagy hatalmas kerülővel jutnak el az irodalomhoz, vagy ha el is kezdenek korán írni, életük nemcsak irodalomról és nem föltétlenül a szellemi élet fontosságáról, mindenhatóságáról szól. A japán társadalom a maga erős hagyományaival és zártságával mondhatnánk, hogy nem szorult az értelmiségi vezetők eszméire, akik maguk is erős kánonok között léteztek és inkább csak le- és megírtak. Az ország nyitása aztán az irodalmi kitekintést is magával hozta. Megismerték az európai irodalmat és sokat átvettek belőle, anélkül, hogy az írói magatartásokat is magukévá tették volna. Akiket megismertem a szigetország tollforgatói közül, azt sugallják, hogy a modern irodalom művelése egyfajta különcséggel, illetve sajátos személyiségjegyekkel, színes életpályával jár együtt, amely túlmutat a mifelénk ismert bohémségen. Szinte az az érzésem – és nagyon tudatosan fogalmazok így –, hogy a huszadik század szerzői közül sokan vagy szinte véletlenül kötnek ki az írás mellett, illetve nem kifejezetten készülnek rá, nem föltétlenül az irodalomtanulás és az iskolázottság felől közelítik meg, vagy ha korán vállalják, akkor ez gyakran sok magatartásbeli furcsasággal társul. Ezek közül az öngyilkos hajlamot már érintettem és ideilleszkedik az említett Misima Jukio is, aki nemcsak különleges pályájú, hanem igen magasra értékelt író: háromszor jelölték Nobel-díjra. Igaz, egyszer sem kapta meg. Nagyon korai otthoni elismerés után hamar magáénak tudhatja az amerikai irodalmi ítészek csodálatát is, de ez nem elégíti ki becsvágyát. Mert igen fontosnak tartja a fizikai erőt: ő maga is katonai kiképzést kapott. Saját külön rendőrséget szervez – a Tatenokait – és egyedi, különleges politikai szerepet szándékozik vállalni. A klasszikus japán értékek híve: ezeket meg az abszolutista császárságot szeretné visszaállítani. Ezért barátaival foglyul ejti a hadsereg egyik tábornokát és az alkotmány megváltoztatását követeli. Így akarta visszaállítani az uralkodó abszolút hatalmát (nagyon haragudott Hirohito császárra, aki „lemondott” isteni eredetéről), de nem igazán akadt követőkre, ezért ott helyben szeppukut követett el. 45 éves volt. Az Egy maszk vallomásai című, talán legfontosabb regénye hatalmas vallomás mindarról, amit az életről és a személyiségről gondol, csodálatos és költői önelemzés, sok különleges, néha meghökkentő, de mindig igaz megállapítással lelkünkről és nem utolsósorban a szexualitásról, saját útkereséséről. Mert bár megnősült és két gyereke is született, mégis valószínűneg tűnik, hogy homoszexuális – illetve biszexuális – volt, legalábbis regényében ilyen felhangok jelentkeznek, és halála után többen ezt állították is róla.
Befejezésül őt idézem: „Mindenki azt mondja, színház az élet (…) Optimista módon hittem, hogy az előadás után legördül a függöny, és a közönség sohasem láthatja smink nélkül a színész arcát. Az a feltevésem is táplálta ezt a hitet, hogy fiatalon fogok meghalni. Az idő múltán aztán keserűen csalódnom kellett ebben az optimizmusban vagy helyesebben álomban.”
Hozzám legközelebb három kortárs szerző áll. Murakami Harukit már említettem. Vele kapcsolatban az volt a legmegdöbbentőbb – számomra is –, hogy a mágikus realizmusa, hadd használjam a hivatalos irodalmi besorolást, nem zavar. Ellentétben a Rushdiéval, akinél egyáltalán nem tudom élvezni. Talán azért, mert ugyanaz a különbség van a stílusuk, mint az országaik között. Rushdie világa számomra áttekinthetetlen, szertelen, mint India maga, miközben Murakami regényeiben a legelképesztőbb jelenségeknek is van valami belső logikájuk. Az előbbi kuszasága nekem zavaró, az utóbbié inkább csak titokzatos. Murakami Harukit a Kafka a tengerparton című regénye szerettette meg velem. Különleges, magával ragadó könyv ez értelemről, szabadságról, látszatról és valóságról, a sors és a véletlen vagy a kettő azonosságának lehetőségéről, könyv, melyben eggyé olvad álom és valóság, ami ezúttal még engem sem zavart annyira, mint szokott. A bölcsessége és szépsége felülírta az irtózásomat a stílustól. Ráadásul ez a könyve, a fantáziái, a szürreális világának üzenete egyértelműbb, vagy mert akartam érteni a szövegét, esetleg az összes együtt vezetett el oda, hogy valóban értsem, miért írja azt és úgy, amit és ahogyan. Mikor erre rájöttem, akkor már hagytam, hogy vigyen magával, hittem abban, hogy tényleg akar és képes valamit mondani a mesevilágával. Vagy ha nem, még akkor is érdekes és szórakoztató.
Kazuo Ishigurót is valahogy meg kellett szoknom, mert az elején ő sem tetszett. És ő nem is egyértelműen japán, az egyik legjelentősebb kortárs angol íróként emlegetik és a Nobel-díjat is így kapta. Ám származását nem hazudtolja meg, gyakran ír Japánról, a történelméről, és mond kritikát saját népéről, szellemiségéről. Ő is a második könyvével hódított meg. Véletlen egybeesés vagy valami más, ki tudja? A Ne engedj el egészen magával ragadott, mert az egyelőre abszurd, de nem kizárt élethelyzetek kapcsán a legfontosabb kapcsolati és erkölcsi kérdéseket feszegeti a maga lebegő, ködös világában, mely az egész irodalmukra jellemző. Misima fogalmazta meg egy beszédében: „Talán ez a legfontosabb témánk… a legfontosabb témám, a romantikus irodalom alapvető gondolata. Emlékek a halálról… és az illúzió problémája.”

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek