Ragályveszély

501

Dulakodásra lettem figyelmes hétfő délután, a csíkszeredai Márton Áron utcában: nők harcoltak: egy vékony elárusító próbált kitépni két rokolyás nőszemély kezéből néhány farmerből készült ruhadarabot – hát persze, hogy nem turkálósat, hanem újdonatújat. Mire észbe kaptam, és rájöttem, hogy tulajdonképpen mi történik, már hasadt a rokolya, győzött a kereskedő, elrohant fújtatva és fenekedve a tolvaj, visszakiáltva, hogy „na, akkor legyen boldog vele..”. Nem tudom, az eladó hívott-e rendőrséget, nem tudom szerepel-e a munkaköri leírásában, hogy a tolvajokat az ajtón kívül is üldöznie kell, nem kérdeztem rá, mert nem is lényeg. Úgy éreztem, sosem kellene senkinek arra kényszerülnie, hogy ökölharcba keveredjen holmi tolvajokkal, akik végül előhozzák belőle is a durvaságot, úgy éreztem, most kellene itt lennie egy rendőrnek vagy egy őrző-védő szolgálatosnak, aki ehelyett naphosszat ücsörög valamely nagyüzlet, intézmény vagy bankszékház hűvösében, s neki kellene feladatának megfelelően intézkednie. De nincs ott, s a tolvaj, akit nemcsak az alkalom szül, de aki biztos előre kinézi a védtelenebb üzleteket, újra és újra megússza.
Tudom, hogy gyakori az eset. Zárni kell a kapukat eldugott falusi utcákban is, nincsenek biztonságban gyümölcsöseink és veteményeseink, gyerekszarkák veszélyeztetik gyerekeinket, s a medvék mellett az enyveskezűekről is gyakran szólnak híradások. Olvasom, hogy lakások feltörésére és zsebmetszésre szakosodott személyeket fogott el a székelyudvarhelyi rendőrség. Olvasom, hogy Sepsiszentgyörgyön életveszélyesen bántalmaztak egy idős személyt, aki a szomszédjában lévő református Vártemplom parókiájának kirablását próbálta megakadályozni. Ő azon kevesek közé tartozott, aki felelősséget érzett, hogy cselekedjen. Azon kevesek közé tartozott, akik próbáltak szót emelni a tolvajlás ellen – és pórul járt.
Elgondolkodtam az eseteken: azon, hogy hogyan jutottunk idáig, és hogy lehet-e egyik vagy másik nép szokásaira ráfogni a tolvajtempót? Szomorúan kellett megállapítanom, hogy bizony nem lehet. A tolvajlás ősi mesterség, és valószínűleg minden nép körében táptalajra lelt, de nem ugyanolyan arányban. Dicső székely népünk sem kivétel ez alól, annak ellenére, hogy 1934-ben még így vélekedett a Csíki Lapok újságírója: „Valamikor a Székelyföldön a legnagyobb szégyen a lopás volt. A székely ember soha nem volt tolvaj. A bíróságok előtt eltekintve az erdőkihágást, a falopást, legritkább eset volt, amikor tolvajlás miatt ítélkeztek székely ember felett. Most szomorú, egyre gyakoribb, hogy népünk belekeveredik ebbe az ocsmány bűnbe, amellyel megkárositja rendszerint éppen olyan szegény embertársát, mint saját maga.” (Csíki Lapok, 1934, 49. sz.) Egykori újságíróelődömnek nem volt lehetősége az internetes adatbázisokat használni, s lehet, hogy kissé elfogult is volt a dologban, de elárulom, hogy a székelyek is loptak már 1934 előtt is – és nemcsak fát. Íme néhány példa: Csíkszentimrét 1890-ben a postarablók és gyújtogatók községének nevezte a sajtó. Pál Róza cselédlány 1891-ben két férfikalapot tulajdonított el gazdáitól, s nem ő volt az egyetlen tolvaj cseléd. 1910–1913 között legalább kilenc templomrablást követtek el Csíkban. Az erdőlopások már az 1900-as évek elején is problémát jelentettek. 1940-ben arról adott hírt az újság, hogy lopják a városi parkból a virágokat. 1941-ben két személyt felakasztottak Csíkszeredában az elsötétítés idején elkövetett lopások miatt (igaz, ők épp sötétebb bőrűek voltak). De napjainkhoz közeledve idézzük fel a kollektíveket minden skrupulus nélkül megkárosító kollektivistákat, akik részben joggal gondolkoztak úgy, hogy a magukéból viszik, vagy gondoljunk a gyárakból kilopott eszközökre, spulni cérnákra, kiló húsokra, alkatrészenként összelopkodott gépezetekre vagy bútorokra, s a motozásokra a gyárkapukban, s hessegessük el magunktól azt a gondolatot, hogy csak más népek lopnak. Mert minél többen lopnak, annál többen lopnak, annál inkább úgy gondolják az emberek, ha másnak szabad, nekem miért is ne? Ha a Nagyoknak szabad, én is megpróbálom, mondják, s így burjánzik a lopás évről évre, népről népre, így jutunk oda, hogy ökölharcra kényszerül a kereskedő, s mindannyiunkból előtör… a tolvajtempó.

Daczó Katalin

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.