Proletárok

80

Valahogy nem szokás mostanság emlegetni ezt a társadalmi kategóriát. Volt egy dicstelen véget ért időszak, amikor – egy állítólagos világuralom végén – letaszították arról a piedesztálról, ahová az 1917-es októberi (vagy novemberi) nagy szocialista forradalom fellökte. Skizofrén állapot volt az is, hiszen az alattvalók nevében járt el a rendszer, amely a népboldogítás nevében – ugyancsak állítólagos filozófusok, szökött katonák, mennyei selejtként abbamaradt teológusok segítségével – vérrel és vassal hirdette az ideológiát és az egyenlőséget. Jól tudjuk, hogy kik voltunk abban a rendszerben egyenlők, s kik az egyenlőbbek. Szóval – ilyenkor jóval a történelem vége után – poszt-posztmodern emberként néha elgondolhatunk azon, hogy ment-e, s merre ment elébb ez a világ itt velünk.
Amikor azt látjuk, hogy a mai erőszakosan vándorlók, akik korántsem proletárok, Nyugatnak tartván átgázolnak rajtunk, s ha olyanok vagyunk, akár át is járhat minket a csontig ható borzongás, hiszen nekünk is mennünk kellene, hiszen itt, a nyugati kelet bugyraiban nem terem mindenkinek elég kenyér, babér, gyógyír, manna, megvásárolható háztáji csúcstechnika és hibrid-jövő, meg e-paradicsom.
Számolgatunk, hogy ennyi, meg annyi ezer euró kell a (földi) üdvösséghez, de valahogy soha nem üti a széle a hosszát saját pénznemben sem. Nevetségesen alacsonyak a bérek, holott parlamenti szinteken úgy dübörög a gazdaság, hogy Tiborcék panaszát nem is hallani. Tesszük-vesszük, osztjuk-szorozzuk, s oda jutunk, hogy bár 500 euró legyen kinek-kinek a kezében havonta, s akkor már lehet élni a fogyasztói társadalom legalján. De ebben a negyedik világban – bent a módos Európa kebelében! – valahogy semmi nem jön össze nekünk. Alig esik szó erről a helyzetről, holott megmaradásunk függene ettől.
A minimálbér alatt tartott egyedekből szép lassan elvész a fantázia. Eltűnnek a tervek, a vágyak, elillan a jövőkép, a bátorság, s valami kocsonyás ködben, folyamatosan leárazott negyedrangú életben tengődve vonszoljuk magukat a holnapig.
A Ginsberg-féle Üvöltés jut eszembe, amikor „látom nemzedékem legkiválóbb szellemeit” ebben a kilátástalanságban, az utó-korban, amikor még nem alakultak ki a helyes irányok, vagy amikor már nem is kell semmi. Mert minek? Nekünk itt mindenképp annyi, s az utánunk következő ivadékok már nem itt, hanem ott, menekülvén nézik a jövendőt és keresik a megszerezhető javakat.
Itt nem holmi késői hippi-módit, utó-kommunista ideológiát dédelgetek, csak érzem és mondom, hogy ez nincsen így jól. Legalább ennyit.
Nem véletlen, hogy emlegettem a saját nemzedékemet, mert valahogy úgy vagyok sokakkal azok közül, akikkel együtt nőttem fel, hogy soha nem nyitják rám az ajtót, nem hívnak fel, nem isznak velem a kocsmában, s ha temetésen találkozunk is csak enyhe bólintással jelzik, hogy még számon tartanak. Az én nemzedékemnek annyi. Olyan családokat ismerek közülük, ahol minden családtag más-más országban él. Mondja az ipse: én Magyarban, az asszony Németben, a nagyobbik Dániában és a kicsi Svédben… Csak ritka karácsonyok alkalmával találkoznak. Talán most, pár nap múlva is összefutnak egy pillanatra. Elhangzanak időnként a keresmények, hogy ennyi, meg annyi. Ahogyan Pennsylvania burdosházaiban számolták a székely bányászok anno a dollárt, amely ritkán került át Transylvaniába.
Hogy proletárok-e? Nem. Inkább csak prolik vagyunk. Így, remények híján ezen a napon.

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.