Privát nyomorúság és tudatosság

Bőröndnapló 45.

278

Érdekes visszajelzést kaptam a legutóbbi, Bolíviáról szóló írásomra. Egy kedves budapesti barátom – maga is nemcsak világot járt ember, hanem a pénzügyek, a történelem és a társadalmi, no meg a politikai mozgások kiváló ismerője – írta nekem, hogy „Ez (a Ritz szállodában eltöltött időre utal) tényleg nem mindennapi, egyedülálló, regénybe illő élmény! S az egész Dél-Amerika, ahogy tálalod, imádom a nyitottságod eme dolgok iránt, s hogy diszkréten hallgatsz a nem kevés árny- és szörnyoldaláról annak a földrésznek.” A megállapítása természetesen nagyon elgondolkoztatott, nemcsak azért, mert egy hozzáértő olvasó véleménye, hanem mert igaz. Valóban magával ragadott Közép- és Dél-Amerika, visszavágyom és vissza is megyek, és tényleg nem emlegettem csúnya arcát, illetve épp csak finoman utaltam néha rá, sem a Peruról szóló, egész évet kitöltő sorozatomban, sem ebben a részben, és az Indiáról szóló hosszú írásomban is épp csak jeleztem azt a mérhetetlen nyomort, amely talán ott volt leginkább tetten érthető, és ezért a legriasztóbb. Ott valamivel többet írtam a saját érzéseimről ezzel kapcsolatban, anélkül, hogy sokat időztem volna a témánál.
Talán ideje megmagyaráznom a bizonyítványom. Ugyanígy jogos volt a Párizsról írott jegyzeteim kapcsán az akkori kiadómtól kapott hőbörgés, amiért szívem városának csak a csodáit emlegettem és nem sirattam el, amiért lassan teljesen lezülleszti a sok és sokszínű betelepülő. Mint ahogyan egyet kell értenem azokkal is, bármennyire meghökkenve hallgatom minden alkalommal, amikor mondogatják ottjártunkkor, vagy ha az élményeiket mesélik itthon, hogy az említett országok egyikében sem élnének. Természetesen én sem. Csak nekem soha semmilyen körülmények között nem jut ez eszembe, ezért nem is írom le. Mert hát nem azért megyek oda, mert szeretnék ott letelepedni. Egészen más okból, más szemmel és más lélekkel közeledem ezekhez az országokhoz, népekhez, helyekhez. Nincs benne semmi személyes. Illetve… dehogy nincs. Van, mert az utazás nagyon is személyes, de más értelemben. A meglátogatott helyek szellemét, a népeik életét nem az ottélés szemüvegén át nézem: sorsuk sajátosságait tudomásul veszem, de nem reagálok rá érzelmileg. Kivéve, ha annyira húsba vágó, mint például India esetében volt.


A vállalt szubjektivitás, ami mélyen átitatja az emlékezéseimet – mert szerintem csak így érdemes élményekről regélni, ha azokat a legbensőbb érzéseimen átszűrve tárom az érdeklődők elé – épp azt jelenti, hogy elsősorban saját jóllétemre figyelek, azaz arra, ami engem feltölt, szebbé teszi, kivételessé teszi az ott töltött időt, másrészt az előbbi érdekében a megismeréssel, a felfedezéssel és a gyönyörködéssel foglalkozom. Nem fordulok különösebb empátiával a meglátogatott országok embereinek sorsa felé. Mert minek? Úgy érzem, elég, ha elviselem zokszó nélkül mindazt, amiben élek, nem kell mások gondjaiért is nekem siránkozni. Bemutatni sem, mert nem szociológiai szempontból nézem a kiszemelt országokat. És nem tartom valószínűnek azt sem, hogy akár a legkisebb jót tenném bárkinek azzal, ha a harmadik világ országaiban járva azok igazságtalanságait, nyomorát, borzalmait énekelném meg. De ha igen, ha kiderül, hogy ettől ott vagy bárhol máshol valami megváltozik, szóljanak, mert azonnal vállalom a bemutatását.
Természetesen az az egy-két mondat, amit rendszeresen elejtek a visszásságokról, vagy a velünk való kényelmetlen hasonlóságokról, vagy amikkel felsorolom az állam ferdeségeit, jelenségeket, amelyekkel találkoztunk, mutatja, hol a baj az illető országban. De mit írhatnék ennél többet? Igen, a nép, az istenadta nép elnyomott, dúl a korrupció, az indiánokat kizsákmányolják, és Párizsban hemzsegnek a migránsok. De mindez nem változtat azon, hogy a Macchu Pichu lélegzetelállító, a Titicaca-tó fenséges, és mindkettő megtapasztalása álmaimat teljesítette be. La Paz pedig egy váratlanul megismert csoda volt és maradt. Az Eiffel-torony tetejéről lenézni vagy a d’Orsay-ban mászkálni pedig olyan döbbenetes gyönyörűség, hogy meg sem legyint az ott ólálkodó fél Afrika, meg a gépfegyveres katonaság sem. Nem tehetek róla. Illetve dehogynem! Tehetek, persze, hisz én választom meg mindazt, amit fontosnak tartok az életben. Annyira én, hogy sokan irigyelnek is ezért, mások igyekeznek követni ebben, megint mások mélységesen elítélnek, mert túlzott önbizalomnak vélik, és valószínűleg vannak bőven olyanok is, akik észre sem veszik, mert azt sem tudják, miről van szó?
Tény, hogy rendkívül tudatosan élek és következésképpen ugyanúgy utazom is. Legalábbis ami a célokat illeti. Meggyőződésem, hogy ez a teljes és jól megélt lét egyik alapkövetelménye. Nyilván, lehet ezt másként gondolni, de ez most nem a vitáról szól, hanem egyszerűen a mindennapok megszervezéséről, a földön eltöltött kis idő hasznossá tételéről, az értelemről, a megelégedésről és a néha boldog pillanatokról. Hisz mindannyian ezt szeretnénk, legalább a lelkünk mélyén. A nagy különbség abban rejlik, melyikünk mennyit, mit és hogyan tesz ennek a megvalósításáért.
Nem vagyok férfi, aki állandóan a Világ – így nagybetűvel – vagy legalább (!) Európa dolgaiban gondolkozik, mint felmelegedés, a harmadik világ felemelése, migráció pro vagy kontra, politika uraim, politika és a foci-világbajnokság eredménye vagy annak érthetetlen volta. Nőként csak az apróságokkal foglalkozom: három munkahelyen dolgozgatok, elköltöm a pénzem, megszervezem a kirándulásaimat, megírok egy-két könyvet. Ja, és sokat mosolygok, ezt főként másoktól tudom, mert elmondják és szeretik. Meg segítek, amikor tudok, de nem hagyom magam átejteni. Ha próbálkoznak, nagyon idegesít, és igyekszem megértetni, miért aljas a szándék. Miért jobb szembesülni, felvállalni, amit szeretnék. Nem mindig sikerrel. Mert az emberek félnek, mert kimondani nehéz, mert sosem lehet tudni, mit gondol, és aztán mit tesz a másik. Bizonytalan ez a világ és bizonytalanná tesz szinte mindenki. Ezt is látom, mert erre van szemem, azaz kialakult érzékenységem.
És ugyanez a helyzet utazásaimon is. Ott a szépségre, a megvalósításra van beállítva a szemem, amely a lelkem szerve ilyenkor. Máskor is. Utazásaimkor olyan vagyok, mint az égből letekintő angyalok, akik mindössze szenvtelenül szemlélik a világot és a rohangáló embert, megmosolyogva az onnan céltalan futkosásnak tűnő emberi igyekezetet, és elbűvölve bámulva az alkotásokat, hogy ezzel a kissé fellengzős hasonlattal éljek. Mert a világot járva legtöbbször így érzem magam: fenséges lény, aki megszemléli a földet és aztán keblére öleli a világot. Igaz, néha felötlik, hogy jó lenne meg is váltani azt.

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek