Polifónia

22

Kilencedik évadát kezdte meg a KALOT Olvasóklub, amely jelenleg 5 csoporttal működik Csíkszeredában, és egy-egy csoporttal Székelyudvarhelyen és Marosvásárhelyen. A tervek szerint januárban indul a sepsiszentgyörgyi csoport is. A Hargita Megye Tanácsa és a Communitas Alapítvány által támogatott klub szakmai vezetői havonta egy könyvet ajánlanak az olvasók figyelmébe. Anna Enquist: Ellenpont című kötetét Kisgyörgy Ilona ajánlja.

„Egy dél-amerikai indián törzs (…) a múltat maga előtt látja, a jövőt pedig a háta mögött érzi. A közösség tagjainak arca a történelem felé fordul, ami pedig még történni fog, az úgy jön, mint valami váratlan rajtaütés. Az időérzékelésnek ez a módja nyelvhasználatukban és nyelvtani konstrukcióikban is tükröződik. (…) A nőben felötlött, hogy a régi görögökkel kapcsolatban valaha már olvasta ugyanezt a történetet.” Elbeszélői pozíciónak nem szokatlan ugyan ez a retrospekció, hogy egy eseménysor vagy életút végén tekint vissza a narrátor a történtekre, világszemléletként azonban a jövőtől való totális elfordulás nem jellemző az európai gondolkodásmódra. A nőnek, aki pedig egy minden ízében európai világban él, személyes oka van a jövőtől való elzárkózásra. A fiatal lányát elveszített anya már azt is árulásnak érzi, hogy szíve tovább dobog, a természet folyton megújul és a környező élet halad tovább. Az, hogy úgy dönt, a zongorán újra begyakorolja Bach nagy kihívást jelentő Goldberg-variációit, nevezhető a traumát feldolgozni hivatott munkaterápiának, a szövegben azonban ennél jóval nagyobb a zene szerepe. Bach többszólamú zenéje, az egymás után következő variációk az a kotta, amely mentén a nő a lányára emlékezik. Amikor odaül a zongora mellé, a lámpa fénykörébe zárkózva, és az ujjrenddel és ritmussal küszködik, tulajdonképpen a múlt szemléletében merül el. A különböző variációk más-más élethelyzetet és családi jelenetet idéznek fel, ezek a hangulatok és érzések mentén épül újra a múlt, és épül fel a szöveg. A zene alkalmas ugyan arra, hogy a nő a „belső világát formába öntse”, viszont a gyermek ábrázolására, ami pedig a nő elsöprő vágya, nem képes. Ahhoz denotáció és narratív struktúra szükséges. Ezért folyamodik a nő az íráshoz, noha a ceruza rendre tönkreteszi az emlékek teljességét. „Ami a zongorán fénylett, csillogott, az az íróasztalnál tompa, hétköznapi közlésként csapódott le.” A zene és a nyelv referencialitása különböző, azonban nem ellentmond egymásnak, hanem egymást értelmezi. A nyelv segít tolmácsolni a nő nagyon is egyéni Bach-értelmezését, a lányához fűződő kapcsolatára való vonatkoztatását (zeneelméleti leírásokkal és Bach életrajzi mozzanataira való utalásokkal megtűzdelve). A zene pedig segít megadni az emlékekhez azt a megragadhatatlan átélést, amire a nő szavai nem alkalmasak. Ez történik, amíg játssza a nő a darabot. Hogy mi következik, amikor a végére ér, és elfogy a kotta? Az a hátunk mögött van.

 

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek