Piazza – egyben és részleteiben

Bőröndnapló 99.

74

Bár a kedvenc Piazzámat csak egyetlenegyszer sikerült, akkor is csak lélegzetnyi időre, onnan fentről az Uffiziből teljes egészében látni, volt alkalmam részleteiben többször, alaposan szemrevételezni. Volt, amikor csak gyönyörködtem, legutóbb a rengeteg sátrat kerülgettem, illetve némelyik áruját is megszemléltem, és bevallom, egy kis biszkvit szobrocskának nem tudtam ellenállni. Botticelli kagylóban álló, a habokból születő, bodorodó hajú Vénuszát alkotta meg ilyen formában valamelyik tervező, de mint ilyen, tökéletes. Hogy giccs vagy sem, nem érdekel. Annyira szeretem a képet, és rajta ezt a figurát, hogy nekem így is tetszik.
A teret körben két-három-négy emeletes, pasztellszínű paloták szegélyezik. Szinte mindegyikük földszintjén vendéglő, pizzázó, gelateria, terasz, amelyek többek között a világ legfinomabb fagylaltját és a brazil után a legaromásabb kávéját kínálják az arra járónak és vágyónak. És ki ne vágyna rá? Az egyetlen akadály a körutak rohanós tempója szokott lenni, de mivel már vissza is tértem többször, ez is helyére került. Igaz, kiülnöm még nem sikerült. Annyi időm sosem volt, hogy kivárhassam, míg valahol egy üres hely kerül, majd a sokat hadonászó, de attól még egyáltalán nem gyors olasz pincérek figyelmükre méltatnak, majd kiszolgálnak. Mentségükre legyen mondva, legtöbb helyen szinte minden étel frissen készül, a gelato pedig maga egy költemény. Köztudomású, hogy az olasz fagylaltnak párja nincs, bár egyre finomabbakat készítenek már máshol is. A firenzeit, ha állva is, de kipróbáltam. A Loggiával szemben lévő oldalon, a sarokban, találtam igazi kézműves fagylaltot – gelato artigianalet – kínáló kis helyet. Akkor találkoztam először a kenegetős kiszereléssel, és nem igazán mértem fel, mekkora adagot is suppantanak oda egy-egy ilyen kenéssel, ezért három adagot kértem, mind csokist. Azt tudni kell, hogy arrafelé létezik keserű, tejes, még keserűbb, tejszínes, kekszes, meggyes, narancsos, oreós, csokidarabos és még ki tudja, hányféle csokis fagyi. Szinte ki sem látszottam a fagylaltostölcsér mögül, amit sok gyakorlattal nyalogattam körbe, miközben igyekeztem szemmel tartani a teret is, hátha lesz egy pillanat, amikor az eszméletlen tömegtől nemcsak egy apró szeletkéjét látom, hanem egy valamivel nagyobbat. Meg azt is szerettem volna elképzelni, bár sehol sem találtam erről pontos leírást, hogy hol lehetett a Savonarola bigottságának eredményeként megrendezett firenzei bruciamento, azaz a hívságok elégetése. Ez a korabeli szokás abban állt, hogy piramis formájú máglyát raktak azokból a tárgyakból, amiket világi hívságokként, az erkölcstelenségek eszközeiként bélyegztek meg a korabeli egyházi tudósok, és felgyújtották őket. Számunkra – vagy legalábbis nekem – enyhén szólva meghökkentő, mik is kerültek ebbe a kategóriába: műalkotások, hangszerek, művészeti és a szerencsejátékok eszközei, szépítőszerek, antik és humanista írások, maszkok, parókák, kosztümök. Úgy tudjuk, hogy a puritán lelkű Savonarolát ugyanott végezték ki – egyszerre kötél általi, és/majd máglyahalállal – 1498-ban.
A Piazza de la Signoriáról egy viszonylag szűk kis utca vezet a Dómhoz. A DÓM, szinte így, mind nagybetűvel, Firenze jelképe, a Cattedrale di Santa Maria del Fiore, azaz a Liliomos Szűz Mária székesegyház névre hallgat, és Olaszország harmadik, Európa negyedik legnagyobb temploma. Mai küllemét többszöri átépítés, illetve hozzáépítés után nyerte el. Megvalósítását 1294-ben kezdték el, de a kor szokásához híven – amihez egyrészt a pénzhiány, másrészt talán a sok és zűrös történelmi változás meg a művészek-tervezők elhunyta is hozzájárult – csak 1436-ban fejezték be, vagyis akkor készült el a Brunelleschi tervezte hatalmas, narancspiros kupola, és szentelték fel. A kupolájáról szokás azt írni, hogy a város fölé magasodik, de ezt a hatását Firenzében járva nem igazán érezteti. A templom ugyanis egy szűk kis téren áll, gyakorlatilag lehetetlen az egészet átfogni egy pillantással. A márványépület gyönyörű, hisz gazdag díszítése tulajdonképpen rózsaszín, halványzöld és fehér csíkokból áll össze. Pompás külseje után meghökkentő az egyszerű belseje. Mindössze a kupolát díszíti belülről Vasari Utolsó ítélet című freskója., meg Michelinónak egy érdekes, szimbólumokkal tele festménye található még benne, melyen Dante az Isteni színjátékot magyarázza. A homlokzat mellett magasodó kecses harangtorony Giotto munkáját dicséri.
Az együttes legszebb, valóban párját ritkító darabja a Keresztelő-kápolna, amely a leghamarabb készült el, és elképzelhető, hogy Dantét is itt keresztelték (bár ilyen dokumentumról nem tudunk). Az épület belseje aranyozott mozaikkal borított és a teljes bibliai történetet megörökíti. Legcsodálatosabb része mégis a kapuja, Ghiberti műve, mely annyira szép, hogy Michelangelo, mikor meglátta, a Paradicsom kapujának nevezte. Elismerése nemcsak azt bizonyítja, hogy páratlan remekművel állunk szemben, hanem az ő emberi nagyságát is, hisz az őszinte csodálat, amellyel elismerte a pályatárs teljesítményét, ezt mutatja. A híres ajtó két oszlopban elhelyezett 12 négyzetben megalkotott aranyozott domborműből áll, amelyek bibliai jeleneteket ábrázolnak valami rendkívüli finomsággal megalkotva, melyeket girlandszerűen szentek teljes alakjai és fejek váltakozó sora fog közre. Ez előtt is állandó tömeg, illetve alsó részén rács védi (valószínűleg a lépések túlzott közelségétől), így sosem lehet teljes egészében lefotózni. Akár a homlokzatát. Ez utóbbit ellenben más okból: gyakorlatilag nincs rá lehetőség, hogy szemből teljes egészében befogjuk, esetleg csak békaperspektívában.
Firenzéről végtelen sokat lehetne még mesélni, de most csak két dolgot fogok róla megemlíteni. Az egyik, a Dómmal szinte egyidős Santa Croce-templom, amely művészi kincsein kívül – hisz falait Giotto, Peruzzi és Taddeo Gaddi freskói és Donatello 1425-ös Feszülete díszíti – a város panteona is: itt lelt örök nyugalomra Michelangelo, Ghiberti, Machiavelli, Galilei és Rossini, Danténak meg jelképes síremléke kapott itt helyet (őt Ravennában temették el).
És végezetül a másik érdekessége: az Arnó másik, bal partján található dombon kiépített kilátópont, a Michelangelo tér, amely 1868-ban Poggi tervei alapján készült. Közepén a Dávid bronz másolata, körülötte pedig a Medici-sírok napszakokat ábrázoló szobrainak másolatai. A tér azért fontos, mert csodálatos kilátást biztosít egy páratlan városra, kilátást, amely bizonyítja, hogy a Dóm, de nem csak, valóban Firenze fölé magasodik, mint ahogyan Firenze meg szinte mindenek fölé.

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek