péntek, november 27, 2020
custom_html_banner1

Hirdetés

Petrozsény büszke magyarrá tesz

Nehéz az embernek új dolgokba belekezdenie, de csak azt szabad megbánni, amit nem mertünk megtenni. Ezzel biztatom mindig magam, és ez biztatott akkor is, amikor eldöntöttem, hogy jelentkezni fogok a Petőfi Sándor Ösztöndíj Programba. Kilenc hónap Petrozsényben, a szórványok szórványában, idegen közösségben, idegen emberek közt. Nem a világ, azonban sok mindenre megtaníthat. Ami az elmúlt ősszel elkezdődött, számomra soha nem fog véget érni. Jegyzetek, naplórészletek segítségével próbálom összefoglalni a mögöttem álló hónapokat, a petrozsényi mindennapokat, az örömkönnyeket és a nehézségeket. 

A Petrozsényi-medence be­népe­sülése viszonylag későn indult meg. A 19. század elejéig pásztorok, szénégetők által létrehozott szál­lások, szórványok jelentették a bete­lepült lakosságot, mely az 1818-as összeírásban mintegy 3000 főt számlált. A havasok által körülzárt medence területén az élet gyors fejlődésnek az 1850-es évektől indult, mikor Maderspach Károly kutatásai nyomán megindult az itteni szénmedence feltárása és kitermelése. A medencében elkezdődött a bányászkolóniák kiépülése, ahová a Monarchia számos vidékéről bányászatban jártas népesség érke­zett. A magyarság betelepülése is ehhez a folyamathoz köthető, akiket főleg Székelyföldről, de más vidékekről is telepíttettek a Zsil-völgyébe. A betelepülő lakosság azonban nemcsak etnikailag volt sokszínű, hanem a vallási felekezetek tekintetében is. A petrozsényi magyarok legjelentősebb része római katolikus, de meghatározó református és unitárius magyar közösségek is találhatók itt. A város lakossága 1910-ben 12 000 fő, melynek 64%-a magyar volt. Ma a 35 000-es régióközpontban mintegy 2500 magyar él, és közösségeik összetartanak. 

Búcsú a hegyektől és a völgytől…

Feladatomnak érzem a magyar kultúra megőrzését bárhol a világon. A petrozsényi magyar közösségben is igyekeztem olyan tevékenységi kört kialakítani, amely hozzásegíti az ottélőket identitástudatuk meg­őrzéséhez. Annak ellenére, hogy nem volt könnyű beilleszkednem és megtalálnom a helyemet, úgy érzem, előnyös helyzetben voltam, mert jómagam is szórványból jöttem. Tudtam, mit jelent szórványban, román környezetben magyarnak lenni. Tudtam, hogy milyen programokat érdemes megvalósítani, milyen eseményeknek örülnek a helyiek, melyek azok a módszerek, amelyek segítségével hasznosan tölthettem itt az időmet, hoz­zájárulhattam a magyarság meg­maradásához. Ugyan­akkor tisztában voltam azzal is, hogy terveimet és elképzeléseimet a közösséghez kell igazítanom. Nem világ­megváltó szerettem volna lenni, sőt azt sem tudtam, képes leszek-e vagy sem teljesíteni a rám bízott feladatokat. Moldvai magyarként egy dél-erdélyi szórványközösségben képviselni a magyar identitást, nagy kihívás volt számomra. Visszagondolva az ott töltött hónapokra, ha visszafordíthatnám az időt, újra Petro­zsénybe indulnék. 

A helyszín választott engem

A számos jó tapasztalat, élettanítás, szép és kevésbé szép pillanatok sok mindenre megtanítottak. Megtanultam büszkének lenni magyarságomra, megtanultam büszkén viselni azt, hogy én moldvai magyar vagyok ott is, ahol többségében románok élnek. Bízom abban, hogy nemcsak átmenetileg volt eredményes az ottlétem, hanem hosszú távra nézve is hasznosnak fog bizonyulni az eltöltött időm. Inspiráló volt látnom azt, hogy ők, itt a végeken, ahol tényleg ritka a magyar szó az utcákon, még mindig magyarok, és büszkék erre. Olyan volt ott lenni, mint egy hosszú álom, amiben csak történnek a dolgok megállás nélkül. Nem én választottam a helyszínt, hanem a helyszín választott engem, és úgy érzem, emiatt is lettem sokkal gazdagabb. Emlékszem arra a pillanatra, amikor elolvastam a levelet, amiben tudatták a küldetési helyszínemet. Sírtam, búsultam, féltem az idegen helytől. Attól a helytől, amiről keserűt-édeset is hallottam. Előítéleteimet igyekeztem leküzdeni, úgy érkeztem oda, hogy vártam és vállaltam a kihívásokat. 

Az ösztöndíjas napjaimat igen színesen igyekeztem megtervezni, hiszen sikerült olyan kapcsolati hálót kialakítani a petrozsényi, petrillai és lónyai közösségben, ami hozzásegített a munkámhoz. Az ösztöndíjasságomat huszonnégyből huszonnégy órában éltem meg, és nagyon sok olyan tevékenység, feladat akadt, amit én nem munkámnak véltem, hanem életem részének. Az ott létem nemcsak munkából állt, hanem a közösség részévé váltam, kicsit én is petrozsényi lettem. Barátságok alakultak ki, bizalom és nem utolsósorban tisztelet. Az elfelejthetetlen társasjáték-esték a papilakon, a teraszos grillezések, a reggeli kávézások a főtéren, megmaradtak az emlékeimben. Az emberek a piacon már köszöntek, és én is volt már kinek köszönjek, várták a csütörtöki és a keddi napokat, mert tudták, hogy valami moldvaiságot viszek magammal. A lépcsőházban a szomszédok kedvessége, a néni mosolya, amikor délután mentem haza, a főbérlőnk aggódása és anyai ösztöne, mind körülvett. Bennem egyfajta felelősségérzet alakult ki. Ez a felelősség életem végéig kísérni fog. Felvállaltam, szívügyemnek tekintem a petrozsényi magyar közösség sorsát is a pusztinai mellett. Most egy éve lett egy kistestvére Pusztinának, akiért aggódom és tenni akarok. Lehet, kisemberként nem sokat tehettem, tehetek, de egy morzsányi emlék, egy dal biztos megmaradt ott belőlem.

Küldetésem kezdetén a mentorom sok tanácsot adott, mint egy kisgyereknek az édesanyja. Volt, amit megfogadtam, volt, amit nem – viszont a tetteimért mindig vállaltam és vállalom a felelősséget. A közösségben végzett munka titkai: leleményesség, következetesség és felelősségérzet. Igyekeztem tartani magam ehhez, és úgy végezni munkámat, hogy senkit meg ne bántsak, a lelkem tiszta maradjon, ugyanakkor évek múltán is lehessen látni munkám gyümölcsét. 

Élet van ott a végeken is

Kilenc hónap kicsinek bizonyul bármihez is, mindent el lehet kezdeni, de semmit sem véghez vinni. Így érzem én pillanatnyilag, hogy sok mindent elkezdtem, ami folytatást igényel. Soha el nem felejtem azokat a napsütéses napokat, amikor a völgy minden zegét-zugát bejártam, csodálkozva a hegyek szépségén, a bányavárosok történetein. Az őszi színek, a lehulló levelek most is szemem előtt vannak. A nagymisék hangulatai, a közösségi beszélgetések, a nagymamák történetei, az unokák utáni vágyuk – minden megmaradt bennem. Jó volt elgondokodni, hogy az idő mire képes. Sokszor megtettem. 

Petrozsény egy kis Amerika volt, mindenki oda akart menni dolgozni, a bányák a világ közepe voltak régen. Most mindenki fél a szórványtól, mindenki mondja, hogy a megélhetés nem olyan egyszerű. Nem, nem egyszerű, de ott is élnek emberek, ott is dolgoznak mindennapjukért bányászok, ott is tanítják a jövő generációit tanárok, ott is szolgálják a népet papok. Élet van ott a végeken is, és nem akármilyen. A sok köd és nehézség ellenére sok öröm és emberiség jellemzi Petrozsényt.

Az elmúlt időszak bebizonyította számomra azt, hogy mennyire fontos foglalkoznunk a szórványban élő magyarsággal. Meglátogatva más helyszíneket is, mint például Lozsád, ami egykor tömbmagyarságú közösséggént volt számon tartva, vagy belépve az őraljaboldogasszonyfalvi templomba és megtudva azt, hogy a faluban egyetlenegy néni tud még magyarul, elkeseredtem. Könnyű magyarnak lenni ott, ahol nem kell küzdeni egy magyar miséért vagy egy magyar szóért, de gondolkodtunk el azon, hogyan élik meg ezeken a területeken az emberek a mindennapjaikat? 

A küldetés nem ért véget

Lejárt a programszakasz, elmúlt a kilenc hónap. Haza kellett menni, el kellett hagyni a helyszínt. Olyan volt, mintha elszakítanának minket, mintha valami megszakadt volna. Úgy búcsúztam el, ahogy nem szerettem volna. Júniusban, amikor már mozogni lehetett az országon belül, visszamentem egy búcsúzkodásért és a párnámért. Hivatalosan is lejárt, véget ért a munkám – de a küldetésem nem. Belépve a gyermekotthon és iskola ajtóján, leírhatatlan érzés volt. Szembejöttek velem a gyerekek, öleltük egymást. A szakács néni újból megkínált ebéddel, az udvar várt, hogy egyet játszhassunk, táncoljunk. Ezúttal nem a táncos rokolyát vittem, hanem búcsúlevelet. Egy közös fagyizás ideje alatt megköszöntem gyermekeimnek azt a sok rosszaságot, amit velem elkövettek, azokat az idegfeszegető napokat, amikor nem figyeltek és azokat a pillanatokat, amelyek engem megváltoztattak. Rájöttem, hogy meg kell keresni minden gyerekben a költőt, a táncost, a jó mestert. Ha bennem egykori tanáraim nem bíztak volna, akkor én sem lettem volna a petrozsényi Petőfi Program ösztöndíjasa. Köszönöm a tanárkollégáknak a bizalmat, a mosolyokat, Enikőnek a reggeli kávékat – úgy cukor nélkül, ahogy szeretem, a szakács néniknek a finom ebédeket, a sok ölelést. Köszönöm, Vera és Csaba, hogy minden őrült ötletemet támogattátok, Amálka és Csaba, hogy pótszüleim voltatok, Editke, hogy jó barátnőm lettél, Adolf, hogy mindig kiönthettem könnyes lelkemet. Mentoromnak a sok tanácsot és a reggeli megbeszéléseket, a nagymamáknak a sok történetet és forró levest, a sok lekvárosborkányt.

Egy év után is könnyes szemmel búcsúzom gondolatban a hegyektől és a völgyektől, a pataktól és a bányától, a petrozsényi emberektől. Köszönöm, hogy befogadtatok és elviseltétek minden fekete-fehér foltomat! De nem ért itt véget ez a történet, hiszen mindig van, ahova visszamennem, akit meglátogatnom és aki tárt karokkal vár.

Mertem álmodni és dolgozni azért, hogy megvalósulhasson az álmom. Tudtam, hogy nehézségekbe ütközök, álmatlan éjszakák, félelmek fognak körbevenni, de bíztam abban, amiért ott vagyok. Tudtam azt, hogy szükség van rám, és nekem is szükségem van rájuk. A küldetésemet komolyan vettem, és tettem a dolgom. Cserében pedig egy szerető közösséget, számos tapasztalatot, tanulságokat, életre szóló barátságokat kaptam. Megértettem bizonyos dolgokat, és kérdéseim vetődtek fel mások iránt. 

Hálás vagyok azért, amiért az Isten olyan közösségbe küldött, ahol magyarként otthon érezhettem magam. Zsil-völgye, Petrozsény az a hely, ahol nehéz, göröngyös volt a kezdet, de nem engedték el a kezem, ahova sírva érkeztem és ahonnan sírva jöttem el, ahol sokat tanítottam, de tanultam is, ahol jobb ember lettem, mint voltam, és ahol megtanultam kitartani, erősebb és büszke lenni magyarságomra.

Fazakas-Timaru Carina

Kapcsolódó cikkek:

14,237RajongókTetszik
0FeliratkozóFeliratkozás

Legfrissebb