Peru, a szivárványos csoda 46. – Marasztaló Lima

36

Végigszaladva azon, amit eddig Limáról írtam, egyértelműen feltűnt, amit írás közben valószínűleg éreztem ugyan, de nem tudatosítottam igazán, és csak most, újraolvasva a szövegemet, érzékelem azt a sok nosztalgiát, amivel erről a városról írok. Mert valóban nosztalgiával gondolok rá, ugyanis végig bennem volt ez a frusztráció, az állandó hiányérzet, hogy mindenhol több időt kellett volna töltenünk, illetve, hogy még sok minden egyebet is meg kellett volna látogatnunk. És éreztem mindezt úgy, hogy az a kirándulásunk utolsó napja volt. Az utolsó, amelyiken rendszerint már vágyunk vagy legalább készülünk haza, amikor már türelmetlenebbek és felületesebbek vagyunk. Ám ezúttal nem ez történt. És ez egyedül Lima érdeme. Mert annyira barátságos, hatalmas mérete ellenére olyan emberi, már-már provinciális volt, ezúttal a szó legjobb értelmében, hogy csatangolásra, közelebbi megismerésre szólított. Hiányzott belőle a metropoliszok ridegsége és személytelensége. Most, így leírva, meghökkent kissé a fogalmazásom, hisz nem, vagy csak igen ritkán szoktam egy dolgot valaminek a hiányával jellemezni. Ez most a ritka esetek egyike.

Lima Fotók: Albert Ildikó

Lima barátságos volta, az élhető város benyomás, amelyet rám tett, elsősorban csodaszép központjának köszönhető, meg a modern negyedeinek, ahol a gazdag parkosítás és a nyugalom, a már-már üdülős hangulat sétára, felfedezésre biztatott. Mert az óvárosának több olyan háza van, amelyről történeteket lehetne mesélni – mesélnek is! –, melyeket építészetileg ugyanúgy górcső alá kellene venni, mint bármelyik híres templomát. Parkjai pedig nyugalmat árasztanak és pihenésre csábítottak minket. Talán érdemes lenne másféle tengerparti üdülők helyett ott fölverni a tanyát egy-két hétig, és a gondtalan pihenést összekötni a város alapos megismerésével. Nyilván vannak szürke, hétköznapi, vagy lelakott, szegényes, illetve jellegtelen részei, de hát hol nincsenek?
Természetesen a nagy összegezéseket is a főváros adta, mint már az eddigiekből kiderült, mert a legtöbb fővároshoz hasonlóan, Lima nemcsak igazi gazdasági, de a leglényegesebb művelődési központ is. Már utaltam rá, hogy itt találhatók az ország sokszínű kultúráját, és különösen annak ősi, bennszülött örökségét bemutató legnagyobb múzeumok egy faluszerű külvárosban, amely a Pueblo Libre névre hallgat.

Antropológiai múzeum udvara

A Museo Nacional de Arqueologia, Antropologia e Historia del Perú, azaz Peru Nemzeti Archeológiai, Antropológiai és Történelmi Múzeumáról már többször is volt szó, hisz ez az a hely, ahol igyekeztek a bennszülöttek valós történetét összefüggéseiben bemutatni, és a megtalált emlékekkel, a lehetőségekhez mérten a lehető legbőségesebben illusztrálni. Szinte vele egybeépülve áll a Herrera Múzeum, amely magángyűjteményből nőtte ki magát, és szintén többször hivatkoztam rá.
A híres Aranymúzeum is itt áll, benne a spanyol hódítás előtti időszak nagyon fejlett aranyművességének alkotásait mutatják be, egész pontosan azt, amit ebből fölfedeztek, és ami megmaradt a különböző jellegű harácsolások után. Ezenkívül kerámiák, régészeti textíliák, múmiák és fegyverek is láthatók benne, körülötte pedig nemcsak szuveníreket, hanem minőségi szőtteseket és láma- meg alpakkaszövetből készült kabátokat áruló butikokat is lehetett találni.
Limában alapították Dél-Amerika egyik legelső egyetemét, 1551-ben a San Marcost, és a város mai napig ismert egyetemi központ.
És talán így a vége felé jött el az ideje annak, hogy még leírjak Peruról néhány említésre méltó adatot, amelyekről eddig nem esett szó.
Az ország sokat emlegetett szegénysége, a mindenhol érzékelhető nyomor bizonyos gazdasági sajátosságoknak is tulajdonítható. Peruban nincs adózás, következésképpen nincs nyugdíj sem. Pontosabban azt csak az állami alkalmazottak kapnak. Rajtuk kívül nagyon kevés a bejelentett munkaerő, és ennek következtében a nyugdíjas is. Így az idős emberek addig dolgoznak, ameddig csak bírnak, utána pedig a gyermekeik vagy mások segítségére szorulnak. A sokat emlegetett szociális háló pedig ezen a területen is várat magára.
Ennek ellenére, ha a hivatalos adatokat nézzük, pontosabban a hozzáférhetőket, úgy tűnik – s így is mondogatják, illetve írják –, hogy Peru a mutatók alapján fölzárkózott Európához. Ám ha kissé közelebbről is szemügyre vesszük, akkor kiderül, hogy ez csak a látszat. Mert egyrészt, a megnövekedett jövedelmeket, termelékenységet annak függvényében kell értékelni, hogy honnan indultak, másrészt, az adatok csak az érem egyik oldalát jelentik, hisz sokkal több minden van, amiről nincsenek adataink! Például a bérekről. Mert az utazás során kapott információk szerint egy asszisztens fizetése olyan 2300 lejnek, az orvosoké pedig – állítólag ők a legjobban fizetett alkalmazottak – olyan 7400-nak felel meg. És állítólag a tanárok is viszonylag jól fizetettek. De mennyit keresnek a például a kisvállalkozók, akiket senki sem ellenőriz? Mert hosszú út vezet az engedély megszerzéséig, de utána gyakorlatilag azt csinál, amit akar, senkinek nem számol el, nem adózik és senki sem ellenőrzi. Vagy miből és mennyiből élnek a parasztok? Hát az őserdő alig ismert bennszülött törzsei? Hogyan lehet így kiszámítani az egy főre eső jövedelmet? Egyáltalán, mit és mennyit lehet így tudni egy ország valós helyzetéről? Azonkívül, amit a saját szemünkkel megtapasztalunk? Az pedig eléggé vegyes képet mutat.


Rendszerint sehol nincs számla. Bár a kivételt is megtapasztaltuk egy gyógyszertárban (ahol az orvosságot darabszámra adják), amikor egyikünk hasmenés elleni gyógyszert vásárolt, mert a sajátjának nem volt hatása. Különben a harmadik világ országaiban erre rendszerint már az elején fölhívják a figyelmet, hogy csak a helyi bogyók képesek orvosolni a bajt. És a tapasztalat, kevés kivételtől eltekintve, valóban ezt igazolja.
Kórházba szerencsére senki nem került. Szerencsére, írom, mert az állami kórházak bizony szegényesek, kevés ott a gyógyszer (na, nem mintha mi annyira jól állnánk), és inkább csak a nincstelenek kerülnek oda. Persze azért vagy épp ezért igen zsúfoltak ezek az intézmények. Akik megengedhetik maguknak, azok inkább a magánkórházakba mennek, ahol igen színvonalas az ellátás.
Ami az ország egyik meghökkentő nagy pozitívuma, az az ingyenes oktatás, minden szinten, így az egyetemi is. Az, hogy a kormány honnan teremti elő a pénzt erre, meg a jól-rosszul, de mégiscsak működő egészségügyre, olyan titok, amelynek ismeretéből talán mi is tanulhatnánk.

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.