Peru, a szivárványos csoda 3. – Legek élővilága

76

A costa fölött szinte állandóan garua lebeg. A garua, ez a többé-kevésbé sűrű köd, hol „csak” elhomályosítja a tájat, felhőként eltakarva a napot, hol finom esőként szitál, anélkül azonban, hogy alapvetően befolyásolná a sivatagos éghajlatot. Tény, hogy az eléggé erős hőmérséklet-ingadozások – amelyekhez a Csíki-medencében mi már rég hozzászoktunk – neki köszönhetők. Sok helyütt a reggeli és kora délelőtti hűvösebb, elviselhetőbb hőmérséklet azonnal égető meleggé válik, amikor fölszáll. Ezt Limában tapasztaltuk meg leginkább. Máshol, például Trujillóban, éreztük saját bőrünkön a finom szemerkélést is, de nem kellett ernyőt nyitni ellene és hamar elállt. Ezen a vidéken sosem kell igazi esőtől tartani. Kibírhatatlan melegtől sem, egyik évszakban sem, amelyből itt csak kettő van: száraz – májustól októberig – és esős (novembertől áprilisig). Ám a costán még az esős is száraz. Nagyon nekem való éghajlat.


Természetesen ezeket a jellegzetességeit is a costát végigkísérő óceán biztosítja, mint a rendkívül gazdag állatvilágának jelentős részét is. Mert Peru a világ egyik leggazdagabb növény- és állatvilágával rendelkező ország: a világon létező 114 életzóna (főbb ökoszisztéma-típus) közül 84 megtalálható itt, ezekre vigyáz is nagyon a 60 védett területén (nemzeti parkok, rezervátum, tájvédelmi körzet stb.). És bármennyire igyekszem kerülni, kénytelen vagyok még néhány idetartozó leg-et felsorolni: a világon Perunak van a legváltozatosabb madárvilága (1816 faj), itt található a legtöbb lepkeféle (3532) és a legtöbb (3500) orchideafaj. Ezenkívül 462 emlősfaj, a kétéltűek 379 faja, 6288 őshonos növény- és állatfaj – többek között a mifelénk alapélelmiszernek számító krumpli! – hazája. Mi több, némelyek szerint a kukoricát is ők háziasították először a dél-amerikai vad fajtákból, bár mások szerint – és ez az elfogadottabb álláspont – Mexikóból származik. A természetnek ez a túlburjánzása szinte érződött a levegőben. Mivel nagy távolságokat utaztunk be autóbusszal, mintegy benne éltünk a sivatag, a hegyek, a szent folyó és a szinte állandóan jelen lévő óceán világában. Még a városaik egy része is inkább befészkelte magát a vad őstermészetbe, mely körülötte folytatódik.


Igazi, gyakorlati kóstolót is kaptunk a természet bőkezűségéből a kis Galapagosnak is becézett Isla Ballestason, azaz a Ballestas-szigeteken. Pontosabban körül. A sziget ezúttal tulajdonképpen vízből kiemelkedő kisebb-nagyobb sziklacsúcsot jelent. Paracas („homokszél”) városából indultunk: motorcsónakkal mintegy 20 percnyi útra kezdődtek a szigetek. Csak délelőttönként engedik ide a turistákat, naponta mindössze néhány órára, hogy a sziget élővilágát ne zavarhassa a motorcsónakok zaja. Kötelező volt a mentőmellény viselése. Kiszállni sem engedtek, csak szépen körbekerültük a vörös, fehér, fekete és sárga árnyalataiban pompázó szigetecskéket, elég közel a parthoz, hogy – jó szemmel – láthassuk az állatokat. A fáma szerint 160 madárfaj él itt. A hosszú nyakú, rózsaszínben játszó, kényesen lépkedő flamingók már a parton fogadtak minket. A sziklákon tömegesen, egymás hegyén-hátán, egymás farára támasztott fejjel vagy hasukat süttetve feküdtek az oroszlánfókák. Szerencsések voltunk, mert delfinek háta is megcsillant a hullámokban és több kis csoport Humboldt-pingvin is megjelent a tiszteletünkre: egymás mellett masíroztak vagy libasorban totyogtak, megálltak, mintha tanácskoznának, majd eltértek, levonultak, aztán megfordultak és egyenletes ritmusban visszagyalogoltak, mintha egyszerű menetelési bemutatót tartanának. Kedves kacsázásuk, meg-megrebbenő, kezecskét formázó szárnyuk szívet gyönyörködtető látványát még fokozta az a tudat, hogy a világon mára csak 12 000 maradt belőlük, és sajnos fogynak. A pelikánok a szigetek ormára húzódtak, mintegy megkoronázva azokat. Hatalmas vörös rákok is pihentek a sziklák oldalán. A kormoránok és guanószulák állandóan röpködtek, mintha feladatuk lenne a világban. A szigeteket helyenként fehéres-szürkés színéről felismerhetően borítja a guanó: az értékes, mert magas foszfor- és nitrogéntartalmú madárürülék, amelyet műtrágyaként használnak. A múlt század első felében az ország világelső volt a guanó begyűjtésében és exportálásában, amivel igen kimerítették a tartalékokat. A szigeteken még most is láthatók az eléggé kezdetleges épületek és eszközök maradványai. Különben még József Attila is megénekelte: „A város peremén, ahol élek, / beomló alkonyokon, / mint pici denevérek, puha / szárnyakon száll a korom, / s lerakódik, mint a guanó, / keményen, vastagon.”


A parti sziklák oldalán – Paracas-félsziget – láttunk először különleges rajzot: az El Candelabro de Paracas = Paracasi gyertyatartó elnevezésű, mert arra emlékeztető, geoglifát. A kb. 2500 éves és 180 méteres rajz a Nazca-vonalakéhoz hasonló technikával készült, mint ahogyan eredete és szerepe is ugyanolyan titokzatos és máig megfejthetetlen, mint azoké. Legvalószínűbbnek azt a magyarázatot tartják, hogy a jel Viracocha isten háromágú villáját ábrázolja, ugyanis a Viracocha-féle teremtési legendát egész Dél-Amerikában tisztelték és magukénak tartottá az őslakosok, így az inkák is. E szerint Viracocha a leghatalmasabb isten, aki a világot teremtette. A második legfontosabb a Napisten, azaz Inti, aki a nap fényével megtermékenyíti a földet (ez Pacha Mama és a 4. helyen áll a fontossági sorrendben, harmadik lévén a Holdisten). Természetesen egyéb érdekes elképzelések is léteznek, mint minden érthetetlen jelenség körül: némelyek szerint a navigációt segítette, mások szerint a kalózok jele volt. Ezek azonban nem veszik figyelembe a korát. Közkedvelt elmélet az is, amely a földönkívüliekkel hozza összefüggésbe.
Paracastól nem messze, jó egyórányi útra újabb meglepetés várt: a homokdűnék között megbújó Huacachina-oázis. Egy tavacska köré épült, alig száz lakosú elegáns, gyönyörű kis sziget a sivatagban, ahol 450 éve nem esett eső. A tavat föld alatti folyó táplálja, amely nem elégséges, a tó vize apad és ma már mesterségesen táplálják. Köréje amolyan üdülőfalu épült, kis családi fogadókkal. A legenda szerint egy helyi hercegnő fürdőzés közben megneszelt egy fiatal vadászt, és menekülőre fogta. Köntösének redőiből sivatagi homokdűnék nőttek, fürdővize pedig tóvá változott a buckák között… És igazi kis földi paradicsomot teremtett pálmákkal, virágokkal, medencékkel, padokkal, szobrokkal és – egyelőre – végtelen nyugalommal.

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.