Peru, a szivárványos csoda 2. – Tenger és sivatag

71

A kulcsszót, amely Perut jellemzi, nem találtam meg azonnal, bár miután végigélveztem, -szenvedtem, -csodáltam a 16 napot és valamennyire megismertem az országot és népét, biztos voltam benne, hogy életem egyik legtöményebb körutazását tettem meg. És az egyik legfárasztóbbat is! Ezzel máris elkezdődött a legek sorolgatása, ami végigkísérte utamat. Ennek ellenére nem ezt tartom a legfontosabbnak.

A távoli helyekre tett utazások mindig időeltolódással járnak, és erre, akár a mi őszi-tavaszi időszámítás-változtatásainkra, rendszeresen rácsodálkozom. Ez a koromat befolyásoló, és a szubjektív, élhető időmet furcsán átszervező jelenség a viszonylagosság megélésével együtt bizonytalanságot is kelt bennem. Limába 7 órával fiatalabban érkeztem meg. Ez már önmagában különös érzés volt, amit a nap furcsa megnyúlása érdekesen emelt ki. Péntek reggel fél hétkor indultunk Budapestről, a Liszt Ferenc repülőtérről, persze már két órával azelőtt ott tébláboltunk és ismerkedtünk. Már akkor feltűnt, ami menet közben beigazolódott: az egyik legkommunikatívabb csoporttal utazom. Jó két óra alatt értünk Amszterdamba, ahol szinte 4 órát várakoztunk, teljes kényelemben és eleganciában, wi-fivel ellátva és beszélgetve, majd újabb szűk 13 órás repülés után, miközben sokat ettünk, ittunk és aludtunk, péntek este negyed 8-kor érkeztünk meg Peru fővárosába.
A reptéren minden a szokott formában zajlott. Megvártuk és leszedtük a bőröndöket a futószalagról, aztán a repülőn kitöltött belépési kérelemmel és útlevéllel beálltunk a sorba, amely a rend őreinek ablakánál állt, rezzenéstelen arccal megnéztek, bepecsételtek az útlevelünkbe, és ezennel hivatalosan is beléphettünk az országba. Idegenvezetőnk szerint ott azonnal érdemes váltani bármelyik váltónál, ám hamar – de nem elég hamar! – kiderült, hogy ez nem így van. Lényeges eltérés volt a különböző irodák árfolyamai között. A sole és aprója, a centimo, mely a következő 2 hétben elkísért minket, valamivel erősebb a lejnél, nagyjából 1 sol=1 lej 20 bani arányban. Aztán menet közben az is kiderült, hogy szinte mindenhol elfogadják az amerikai dollárt, mi több, néhol érdemesebb volt az utóbbiban vásárolni.
A perui repülőtér egyetlen szokatlan jelenségét a rendőrkutyák munkája jelentette. Szép számban szagolgatták a bőröndöket és viszonylagos pontossággal kiszimatolták bennük a friss gyümölcsöt. Viszonylag, írom, hisz a kézitáskámban árválkodó egy szem almámat nem fedezték fel. Ez a legtiltottabb cikk, mert ismeretlen betegségek – pontosabban kórokozók – érkezhetnek velük az országba. Valószínűleg valamiféle ősi reminiszcencia (is) működött a rendelkezés megalkotásánál, hisz ma már tudjuk, az őslakosság lényeges pusztulását leginkább az Európából származó betegségek okozták! Ami nem azt jelenti, hogy a felfedezők nem járultak hozzá tettlegesen maguk is.
Peru egyszerű, objektív, ám néha objektivitásukban is értelmezhető, pontosítható adatai sok érdekességet és nem kevés leg-et tartalmaznak. Dél-Amerika harmadik legnagyobb országa. Nyugati oldalát teljes hosszában, azaz 2400 kilométeren keresztül a Csendes-óceán mossa. Ha a térképre nézünk, látszik, hogy ennek körülbelül a közepén fekszik fővárosa, Lima. Az Egyenlítő és a 18. déli szélességi kör között helyezkedik el, éghajlata – egy kis része kivételével – mégsem trópusi, mert a földrajzi sajátosságai megóvják (vagy megfosztják?) ettől.
Peru ugyanis eléggé pontosan elhatárolt – ez is furcsa – három nagy tájegységre oszlik. Legtöbbet az óceán partján elterülő, a térkép szerint keskeny sávként húzódó parti síkságból – a costából – ismertünk meg. Itt él a lakosság jelentősebb része is, itt vannak a városaik, a termőföldjeik és természetesen az üdülőik is. Magyarán: itt zajlik az élet. Annak ellenére, hogy legtöbb helyen sivatagos, sőt, déli részén a világ legszárazabb sivataga, az Atacama húzódik és nyúlik át Chilébe. Sokat, órákon keresztül mentünk rajta és állítom: megunhatatlan! Olyan színorgiával képes elkápráztatni az arra járót, amilyet sosem gondoltam volna. A hullámzó homoktenger a homokszürkétől a sárga minden árnyalatán keresztül egészen a vöröses és lilás barnáig minden színt fölvonultatott fogadásunkra. Ráadásul ez a sivatag nem elviselhetetlenül meleg, mert partjait az Antarktisz felől induló Humboldt-áramlat mossa, mely bizony hideg, ám épp ezért igen kellemessé teszi az életet a vízi lények számára (is). Nem véletlen tehát, hogy Peru világviszonylatban is a második legnagyobb halászó és hallisztexportáló ország (Kína után). Leginkább épp a kedvenceimet halásszák errefele: tonhalat, makrélát, szardíniát, szardellát, a tengeri herkentyűket, és a lazacot is tenyésztik bőségesen. A legjobb persze az volt, hogy igen jól elkészítve élvezhettük is ezeket! Már a második napon, Paracasban, egy kikötői vendéglő kellemes teraszán ebédelhetett, aki akart. Sajtos-fokhagymás mártásos, szálka nélküli szőlőszemű halból készült filét ettünk, rizs és párolt zöldség – sárgarépa, brokkoli, paprika és egy ismeretlen, zöld színű pennének kinéző, semleges ízű zöldségféle – körettel. Előételként néhány szelet apró pirítós volt és fűszeres vaj. A hal annyira finom volt és az én fogalmaim szerint olyan kis adagot adtak, hogy repetát kértem belőle. Tisztáztam azt is az idegenvezetőnk segítségével, hogy csak halat kérek. Ennek ellenére, amikor elkészült, a pincér előbb azt mondta, hadd tegyen még egy kis köretet is hozzá, én tiltakoztam, mégis elvitte a tányéromat (csak közelharc árán menthettem volna meg) és mindennel megpakolva hozta vissza. Aztán a fizetésnél nagylelkűen 2 sole-lal kevesebbért számolta föl a második adagot, az eredeti 20 sole helyett (amely kb. 25 lejnek felel meg.). De megérte, csak az eljárás volt enyhén szólva bosszantó.


Természetesen egyéb tengeri finomságokat is kipróbáltunk. Huanchacóban, egy nemcsak a halászatról, hanem az ehhez használt hosszú, keskeny, inkább lélekvesztőnek ható nádcsónakjairól is nevezetes faluban, egy megtévesztően szerény külsejű, de benn igen ízlésesen berendezett vendéglőben kaptunk rendkívül választékos ebédet és igazi elegáns kiszolgálást. A büféasztalon felsorakoztatott minden tengeri jóból most csak a bundában sütött garnélarákot emelem ki, mert a kedvencem, a sajtos fésűkagylót így még sosem ettem, meg a sajátos nemzeti eledelüket, a cevichét: egy lila hagymából, szárzellerből és/vagy zsázsából, paprikából és nyers, pácolt halkockákból álló salátát, amelyet zöldcitromlével öntöznek meg, és tört fokhagymát, meg borsot szórnak rá bőségesen. A válogatott finomságok eme felhozataláról még sokat írhatnék, de nem teszem, mert külön fogok foglalkozni majd a perui konyhával. Megérdemli.

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.