Pereckereskedelemről csíki módra

41

Nem mind arany, ami annak látszik, s nem mind székely, aki székelykedik – ez az egyik dolog, amit (ismét) megtapasztaltam tegnap egy tömeg nélküli villámcsődületen. Miről is van szó tulajdonképpen? Csíkszereda sétálóutcájában nemrégiben újabb pereces nyílt: székely bajszos bácsis rajz a székely perec ígéretével kecsegtette a vevőket (az eredeti csíki krispános lepény nem jutott eszébe), sőt a kiszolgálók is néhanapján székely ruhába (vagy mezbe?) öltözve szolgálták ki az embereket. Mivel a népeknek jó szokásuk, hogy minden újdonságra lecsapnak, legyen az falatozó, fagylaltozó vagy turkáló, ezúttal sem történt másként: kóstolgatták is sűrűn a sétálók a pereceket. A múlt hét végén viszont egy fészbukos bejegyzés felborzolta a kedélyeket. Megesett ugyanis – nagyon leegyszerűsítve a történetet –, hogy egy kétéves gyerekre, aki magyarul kérte a perecet, rászóltak, hogy mondja románul, s miután a nagymama nem akarván hinni a fülének, próbálta felvilágosítani a kiszolgálónőt, hogy a perec az románul covrig, előugrott a tulajdonos és képéből kikelve, inkább románul, mint magyarul ordítozva „lebolondozta” a vevőt/vevőket. A hölgy, akivel megesett az eset a fészbukon tárta azt a nyilvánosság elé. Persze gyorsan gyűltek a hozzászólások és a megosztások, egymást túllicitálva a biztatások, hogy bojkottálni kell a „bótót”, el addig, hogy egy villámcsődület ötlete is felmerült kedd délután fél öt órára, amikor is hívták a csíkszeredai civileket, hogy jöjjenek máshol vásárolt perecet enni a bajszos pereces elé minden felhajtás nélkül, majd öt perc múlva távozzanak.
És ott voltunk mindannyian: a sajtó (vagy hat fő), a rendőrség (kb. nyolc fő + a közeli egy vagy több rendőrautó), a titkosszolgálat (megszámlálhatatlan számú személy spontán gyülekezetszerű csoportokban), no meg a perecet majszolgató, s az anyanyelvhasználat korlátozása ellen tiltakozó polgárok, mintegy öten. Természetesen jelen volt a tulaj is, akiről kiderült, hogy egy előkelő csíkszentkirályi családból Bukarestbe elszármazott székely unokája, aki most székelykedni s a székelyekből megélni próbál.
Én pedig próbálok rájönni, mi is zavar ebben az esetben legjobban? Nos, azt hiszem a hamisság, az álca, a hiteltelenség az, amitől viszolygok minden hasonló helyzetben. Zavarna például, ha egy kínai vagy egy angol nyitna székely boltot Csíkszeredában, de a kínai üzletben áruló – s kézzel-lábbal értekezni próbáló – kínai nem zavar (még ha nem is szoktam koptatni a küszöbét), mint ahogyan az olasz pizzázót működtető néhai olasz tulajdonos ellen sem volt kifogásom, sőt elképzeltem, hogy megyeszékhelyünk sétálóutcája, ha így halad, a világ ízeinek utcájává válik, és azért fognak hozzánk jönni a turisták, hogy gasztronómiai kalandozásokban legyen részük helyi pisztrángot, egyiptomi falafelt vagy netán sült galambot kóstolgatva. Hozzáteszem, az is kifejezetten zavar – és erre szintén van példa –, ha magyar nevű, magyar anyanyelvű vállalkozó nyit hangsúlyosan román elnevezésű éttermet a városban, így akarva a pénzes helyi románság kegyeibe férkőzni.
S ami az anyanyelvhasználatot illeti: vevőként magyarul beszélek Csíkszeredában minden üzletben. Emlékszem, egyszer még a könnyem is kiesett, annyira szíven ütött, hogy a műanyag tasak szót nem értették meg az egyik boltban, de próbálkozom, hátha megtanulják. Ha lesz elég kitartásom hozzá, ha még itt leszek, ha még itt leszünk, nem lesz kérdés – jövendő kereskedőinknek természetes lesz, hogy a vevő nyelvén szólnak, mert a sikeres kereskedő (az értékesítők soha el nem avuló tízparancsolata szerint) megtalálja a közös hangot bárkivel, az ügyfele fejével gondolkodik, bizalmat ébreszt, és nem terméket, hanem élményt ad el. Természetesen kellemes élményt. Nem székelykedve és nem románkodva, csak úgy egyszerűen, csíkiasan.

Daczó Katalin

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.