Partnerként tekinteni a betegre

Beszélgetés dr. Kovács Emőke háziorvos főorvossal

1 891

Május 19-én volt a családorvosok világnapja, ez alkalommal rendszerint az egészségügyi alapellátásban fellelhető problémák kerülnek szóba a nyilvánosság előtt. Dr. Kovács Emőke csíkszeredai háziorvos főorvost viszont ezúttal arról is kérdeztem, mit is csinál pontosan egy családorvos, mit gondol a munkájáról és mit szeret abban a leginkább.

Fotó: R. Kiss Edit

– A magyar nyelvben inkább háziorvost használnak, Erdélyben viszont – a románból származóan – inkább családorvosként emlegetjük az egészségügyi alapellátásban dolgozó orvosokat. A nyelvtani szempontoktól eltekintve, úgy érzem, hogy a család orvosa inkább fedi azt a munkát, amit önök végeznek. Ön mit gondol erről?

– Nincs kifogásom a háziorvos kifejezés ellen sem, de szerintem a családorvos szó jobban tükrözi a tevékenységünket, hisz mi a családok orvosai vagyunk, kisgyermektől idősekig mindenkit ellátunk. Az a jó, amikor valóban egy orvoshoz tartozik akár unokától nagyszülőig mindenki, mert így látjuk például azt is, hogy ki milyen betegségekre hajlamos. Volt rá példa, hogy az anya autoimmun betegségéből kiindulva kezdtünk el vizsgálatokat egy fiatal női betegnél, és a végén genetikai mutáció okozta fokozott trombózishajlamot fedeztünk fel, és így a megfelelő terápiás védelem mellett ez a beteg biztonságban hordhatja ki magzatát.

– Mindannyian járunk kisebb-nagyobb rendszerességgel a háziorvosi rendelőkbe, de vajon tudjuk-e, hogy pontosan milyen munkát végez egy családorvos?

– Lényegében mindent, amit az egészségügyi alapellátásban végezni kell. A statisztikai adatok szerint a megbetegedések 80 százalékát az alapellátás próbálja kezelni. Kezdve onnan, hogy az újszülöttet hazaengedik a kórházból, még nincs regisztrálva a személyi száma a mindenféle hivatalos rendszerekbe, de mi már kimegyünk hozzá otthonlátogatásra. Megvizsgáljuk a babát és ellátjuk tanácsokkal a családtagokat, hiszen – főként, ha első gyermekről van szó – sok újdonsággal találja szembe magát egy szülőpár. Fontos része volna a munkánknak a megelőző tevékenység is, de erre sajnos kevés lehetőségünk marad. Egyrészt kevés idő van erre, másrészt pedig az egészségbiztosítóval kötött szerződés is határt szab a tevékenységünknek, hisz napi húsz konzultáció van kifizetve. Ezt rendszeresen túllépjük, akár a kétszeresét is elvégezzük ennek. Ilyen körülmények között kevesebb idő és lehetőség jut a prevenciós ellátásra, mint amennyi kellene. Ezt mindannyian tudjuk, beszélünk róla, tanultuk, tanítottuk, de egyelőre erre sajnos sem keret, sem idő nincs rá. Hiszen ha például influenzaszezonban van napi hatvan beteg, akkor már nincs hová beszúrni azt, hogy mit előzzünk meg és hogyan.
A rendelőben végzett vizsgálatok mellett otthon is vizsgálunk betegeket, a súlyosabb esetekben, az idős betegeknél az otthoni betegellátás is tevékenységünk része. A haldoklókat is megnézzük és halottszemlére is ki kell mennünk. Ez utóbbi feladat nincs megfelelően szabályozva, hisz mi ezt a tevékenységet csak munkaidőben végezhetjük, ha éjszaka vagy szabadnapokon, esetleg tőlünk nagy távolságra történik haláleset, akkor nehéz megoldani. Rendszerint áthárul a feladat az egészségügyi rendszer egyik szereplőjéről a másikra, amíg aztán valaki sajnálatból megoldja.
A védőoltásokkal is mi foglalkozunk, a kisgyerekek oltása és az iskolai oltásprogram is a családorvosi rendelők feladata. Véleményem szerint ez jó, mert tudjuk követni a gyermekek beoltottságát. Elvégezzük az esetleges plusz – az ingyenes oltási programon kívül eső – oltásokat is, az újdonságokról is beszélni kell a szülőknek.
És természetesen a várandósgondozás is tevékenységünk része, hiszen a nyilvántartásba vételtől kezdődően a gyermekágyi időszak lejártáig a családorvos is követi a kismama állapotát.
A rendelőben elvégezhető injekciók beadása és a sebellátás is a feladataink közé tartozik.

– Melyik betegcsoport teszi ki a munka nagyobb részét: az idősebb, krónikus betegek vagy a gyerekek?

– A praxis jellege is meghatározza azt, hogy kihez milyen betegek vannak feliratkozva. Függ az évszaktól is, a szezonális megbetegedések idején határozottan több a gyerek, mint az idős beteg. Rendkívül fontos, hogy a konzultációk idején a járványtani szabályokat is figyelembe vegyük, ezért jegyezzük elő azt, ami előjegyezhető, és ezért kérjük a betegeket is, hogy jelentkezzenek be előre. Ennek alapján az asszisztens úgy irányítja a vizsgálatokat, hogy például egy fertőző – influenzás, himlős, skarlátos – beteg ne találkozzon egy daganatos beteggel, szülés előtt álló kismamával vagy csecsemővel.

– A családorvosi tevékenység problémáiról időnként lehet olvasni: a rendszer alulfinanszírozottsága, a tevékenységet megnehezítő intézkedések visszatérő téma. Mi az, ami mindezek ellenére szép a munkájában?

– A negatívumokról könyvet lehetne írni. Sajnos nincs sok beleszólásunk a működésünket érintő legtöbb dologba. A munkánkban az apró sikerek a legszebbek, például az, amikor helyben meg tudjuk oldani a problémát. A családorvosi ellátás pontosan arról szólna, hogy minél több esetet próbáljunk helyben orvosolni. Amikor a beteg bejön egy panasszal, akkor igyekszünk több szempontot is figyelembe véve megvizsgálni. Vannak diagnosztikai eszközeink is, ha pedig fel tudjuk állítani a helyes diagnózist és meg is kaphatja a kezelést, akkor szerintem siker, hogy nem kell még öt helyre elküldeni. Vannak olyan betegek, akik eleve azzal jönnek, hogy ők nem akarnak sehova máshova menni.
Emellett a partnerségi viszony sok örömet hordoz. Próbáljuk már gyermekkorban kialakítani, hogy barátként kezelje a gyermek az orvost, hogy próbáljon minél inkább részt venni a vizsgálatokban és így 12 év elmúltával már látom ennek az eredményét: nem félnek a gyermekek, már a kiskamaszok sem. Régebb az orvossal inkább ijesztgették a gyermeket, sajnos ezzel még ma is találkozunk, de az a jó, ha már kisgyermekkorban megszokják azt, hogy milyen egy orvosi vizsgálat. Mi mindig elmagyarázzuk nekik, hogy éppen mi történik és én hiszem azt, hogy ezek a gyerekek, ha felnőnek, akkor sokkal inkább partnerek lesznek majd a szükséges kivizsgálásokban és szívesebben részt vesznek akár a megelőző tevékenységben is. Ezek az apró sikerek azok, amelyekért érdemes dolgozni. Tragédiák egy családorvosi rendelőben is vannak: amikor egy gyermek vagy egy fiatal szenved nagyon súlyos betegségben, amikor valaki hirtelen megbetegszik, és végig kell kísérni őt egész az utolsó pillanatig, az nagyon megvisel minket is.

– És hogyan tudja elválasztani a szabadidejét a munkától? Válaszol-e például, ha a betegek este kilenckor SMS-t írnak?

– Azt már be kellett vezetnem, hogy estétől reggelig korlátozom a bejövő hívásaimat, hisz otthon van két kisgyermekem, akiknek szükségük van az édesanyjukra. De már összeszoktunk annyira a praxisban a betegekkel, hogy nagyjából tudjuk, hogy ki mivel kereshet és igyekszek időt szakítani arra, hogy ha szükséges, akkor legalább két mondatban nyugtassam meg a szülőt vagy egy gyors tanáccsal segítsek akár este is. Előjegyzésért a megszabott időn túl nem vesszük fel a telefont, de ha segítségre van szükség, akkor segítünk. Én most úgy érzem, hogy a következő időszakban szeretnék egy kicsit jobban odafigyelni a gyermekeimre. Amit szakmailag elértem, azt igyekszem megtartani és emellett most kicsit inkább az övék lenni.

– Egyre többet hallani arról, hogy néhány éven belül súlyos orvoshiány lehet az alapellátásban. Ön miért választotta annak idején ezt a pályát és ezt a szakágat?

– A pályaválasztás már kiskoromban, általános iskolás koromban konkretizálódott, a szüleim pedig első perctől kezdve mindvégig támogattak a célom elérésében. Édesanyám szerint ebben meghatározó lehetett az, hogy amikor várandós volt velem, akkor nagytatámat nagyon súlyos baleset érte, és akkor, 1981-ben semmi életesélyt nem adtak neki, de sok-sok műtét és rehabilitáció után felépült, mondhatni együtt fejlődtünk. Ő gyógyult, én nőttem. Nagyon jó kapcsolat alakult ki köztünk – gyerekkoromban sokat hallottam a hálás megjegyzéseit a gyógyítói­ról –, végül 15 évvel túlélte ezt a balesetet. A szakágat illetően, az egyetemi évek alatt láttam, hogy inkább a belgyógyászati ágak azok, amelyek nekem valók, a rezidensi vizsgára pedig már nagyjából tudtam, mit szeretnék. A családorvosi a harmadik volt a listámon. Az is fontos volt, hogy olyant válasszak, amit itthon is lehet csinálni, és már rezidensként szerencsém volt, mert jó helyre kerültem, hiszen a gyermekközpontú betegvizsgálatot Csíkszeredában, dr. Bachner Katalin rendelőjében – és nem az egyetemen – tanulhattam meg. Ez szárnyakat adott már a pályám elején. Bachner doktornő javaslatára később, párhuzamosan a munkámmal, közel négy és fél évig ügyeleteket vállaltam a megyei mentőszolgálat rohamkocsiján, az ott szerzett tapasztalat pedig szakmailag nagyon sokat adott, segített, hogy otthonosabban mozogjak a sokszor káoszszerű helyzetekben.

– Most, tizenkét év praktizálás után is úgy gondolja, hogy jól választott?

– Igen. Vannak nehézségek, útvesztők, de igen, még mindig itthon akarok dolgozni, és ezt. Más szakágakban is van nehézség, probléma. Itt a bürokrácia, az adminisztráció ami pluszfeladat. A kabinet menedzsmentje, a könyvelés, a beszerzés, a fertőtlenítés, itt mindent mi kell megoldjunk, elvégezzünk, mindennek rendben és napirenden kell lennie, nekünk nincs külön beszerzési osztályunk, jogászunk. De próbálunk beleszokni ebbe is és csináljuk. Amit hiányolok, az a kommunikáció az orvoskollégák között a városban. Van, akiket könnyen elérünk, vagy szakorvo­sok, akikkel egyetlen telefonhívással meg lehet tárgyalni eseteket, de jó lenne többet beszélni egymással. Akár a rendszer nehézségeiről is. Lehet, hogy a kórházban dolgozó kollégák nem látják át a mi gondjaink súlyát, például, hogy miért kérem én azt, hogy a szakorvosi levelek mindig napirenden legyenek. Jó lenne, ha ők is elmondanák, ha kifogásolnivalójuk van, hisz biztos mindannyian hibázunk. Ezért kellene valamiféle fórum a szakmai beszélgetésekre.

R. Kiss Edit

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek