Párizs és a bizsergető gondolatok 9. – Montmartre csodálata

54

Párizs és a Montmartre. Azt hiszem, hogy az Eiffel-torony és talán a Louvre után ez a negyed Párizs következő legismertebb látványossága. Pontosabban, ha nem is föltétlenül a látványa, de a neve, mely művészetet és művészeket, kánkánt és utcalányokat, sanzont és abszintot idéz, mindenképp ismert az ide látogatóknak. Mert nem is olyan régen még az iskolai tananyag is foglalkozott vele, többször, több helyütt, nem is egy összefüggésben emlegették. Illetve mindenki, aki csak egy picit is érdeklődik a művészetek és – a közvélemény szerint az ettől elválaszthatatlannak vélt – bohémség, a ma már elavultnak számító kabaré és revü iránt, találkozott a névvel, és ha nem egészen elvetemült, akkor kellő vággyal, nosztalgiával, de minimum csodálkozással gondol e hely múltjára, és legalább enyhe kíváncsisággal a jelenére. Nálam mindez – vágy, csodálat, nosztalgia, megismerési kísérlet és sok egyéb – erősen és ellenállhatatlanul jelentkezik.
Szerencsémre a Montmartre a barátnőm lakhelye – így néha az én lakhelyem –, és ezért természetesen, mint már jeleztem, beszélgetéseink, néha nagyon kemény beszélgetéseink színhelye is volt. Meg a csatangolásé. Mert én képtelen vagyok betelni vele, még így is, most is, amikor lejtős utcáin egyre beljebb folyik a fekete áradat, meg a halpiacok, amelyek közül némelyek messziről ideszállított, különleges halfajtákat sorakoztatnak föl az onnan messziről ide elszármazottaknak, a halas (megengedett, tiszta) étket kínáló mészárszékek, az egzotikus kifőzdék és pár eurós készruhaüzletek, amelyek a részben a hegeli dialektikából, részben a tudományos szocializmusból tanult megtartva megtagad (tagadás tagadása) elvet alkalmazva, lassan átfestik a negyed képét és hangulatát. Kevesebb lett az este zenélve-énekelve iddogáló, beszélgető közönséget vonzó kis mulatók száma. Kicserélődött nemcsak a bárok zenéje, de az oda látogatók színe, társadalmi hovatartozása és külcsíne: a ruházatuk stílusa és minősége, s mindezzel együtt a zajszint és a hangulat. Ennek ellenére kiültünk az utcánk sarkán található egyik bár – sorjázik ott egymás mellett legalább három – félig utcai asztalához, ahol tekintettel a rendkívül meleg májusi napra megittam a belga sörömet, mely köztudomásúlag jobb a franciánál, bár ezt ők soha el nem ismernék. És persze végigmondtuk a mondanivalónkat, különösen Európa aktuális állapotáról, a migráció veszélyeiről és általam kétségbevont előnyeiről, amelyről tudomásul kellett vennem, hogy mindig az orrom alá dörgölik, és amelyről úgy tűnt, jobban foglalkoztat engem, mint külföldön élő barátnőimet, akik vagy megszokták a multikultit, vagy szemükben a saját bevándorló, betelepedő vagy nem tudom, minek nevezzem mivoltuk csökkenti a jelenség fontosságát, illetve azt kevésbé láttatja kirívónak, fájónak, kultúratiprónak. Közben megmásztunk a Butte – azaz a hegy, amelyen a Montmartre elterül – tetejére vezető rengeteg szűk utcácskából néhányat, a hozzájuk tartozó kötelező lépcsősorokkal, megnéztük az egykori Montmartre falu határait ma is jelző falakat, illetve néhány szőlős maradványát, hisz egykoron ez szőlőtermő és borkészítő falucska volt. Megálltunk a ma is egyszerű falusias kocsmának kinéző Au Lapin Agile (A fürge nyúl) nevű, több mint százéves lokálnál, amely – nem utolsósorban kabaréjának is köszönhetően – a múlt század elején a művészek és irodalmárok egyik legkedveltebb találkozóhelye volt. Állítólag sokat megőrzött eredeti hangulatából, de nem próbálhattuk ki, mert zárva találtuk, kifüggesztett nyitásrend nélkül. Mászkálásunk természetesen a Place du Tertre-nél érte el magasságát, hisz ez a szó minden értelmében festői terecske Párizs legmagasabb pontján foglal helyet. Valamikor itt állt a XII. századi apátság akasztófája, melynek helyét a 19. századtól átvették a kiállító művészek. A terecske első látásra a fotókról ismert arcát mutatja: négyszögben felállított festőállványok előtt dolgozó művészek, körülöttük a csodálók, néha vásárlók, de leginkább csak sétáló, bámészkodó turisták tömege. És még valami: mögöttük, a négyszög közepén néhány éve nem a társaik, hanem egy nyárikert asztalai, illatai, pincéreinek sürgés-forgása és ebédelő vendégeinek zsongása semlegesíti a tér művészi könnyedséghez, színekhez és bohémséghez szokott hangulatát.

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.