Parázsevés

Csizma a konyhaasztalon 76.

43

Az 1820-ban végzett Cziráky-féle úrbéri összeírás, amely azt is feltérképezte, hogy mivel foglalkoznak, miből élnek a székelyföldi emberek, megemlíti, hogy a gombászás, s azon belül a szarvasgomba-gyűjtés fontos az ottaniaknak jövedelmük kiegészítése végett, főleg Csíkban: „A lakosok tüzes parázs alatt megsütve, vagy eleven szeneken megfonnyasztva, vagy nyersen kiváltképpen való kedves csemegének tartják.” (Gróf Cziráky Antal Mózes [1772–1852] császári és királyi kamarás, országbíró, a Magyar Tudományos Akadémia alapító- és igazgatósági tagja volt.) Ma is csemege a parázson sült, sokféle grillezett gomba, és sokan állítják, hogy a népszerű, viccesen csóré kolbásznak magyarított mititei és a vinete, azaz a padlizsán is csak akkor finom igazán, ha parázson sült és füstös íze van. A parázs íz jelzőként is bevonult nyelvünkbe, most nem a parázs veszekedésről szólnék, hanem arról, amit a gasztronómiában jelent. „A kocsmárosné a bárányt ördögi piros lével leöntve tálalta… A spanyol borsot Magyarországon paprikának nevezik, és ez a magyaroknak legkedvesebb fűszerszáma. Hihetetlen, milyen mennyiséget tesznek nemzeti ételükbe. Gyakran előfordul, hogy a gulyáshús a szájban olyan, mint az izzó parázs, vagy még annál is rosszabb” – írta August Ellrich belga születésű porosz tiszt magyarországi úti beszámolójában 1831-ben. A zsír, a hagyma és a pirospaprika legmagyarabb nászának leírása akkor már több mint fél évszázada fellelhető, hiszen jó ideje sercegve pirult a magyar konyhákban a sok parázs ízű étel. A paprikának akkor még egyéb nevei is voltak. „Török bors, paprika, kerti bors. Ezt kertekben termesztik, és a piros hosszú gyümölcseit a parasztemberek porrá törik, és eledeleiket avval borsozzák. Hasznára nézve egyebet nem írhatok felőle, hanem hogy igen erős eszköz ez, és az ember vérét igen meghevíti. Egyébként, ha ecetbe vetik az paprikát, az tőle erősebb és tartósabb lészen”– írja Csapó József orvosdoktor, Debrecen városának tisztiorvosa Új füves és virágos magyar kert című munkájában (Pozsony, 1775). A magyar paprika diadalútját ma nemcsak a magyaros ételek óriási hányada jelzi, hanem világhíre, hungaricum volta is. A magyar dicsfény mellett nemegyszer ünneprontónak idézik Széchenyi Istvánt, azt, hogy ő fanyalogva említi a paprikát, mint azt a Hitel című könyvének (Bp., 1830) Bevezetője is „tanúsítja”. Mivel jó néhányan, akik a magyar paprika történetéről írnak, átvették egymástól ezt az idézetet, gondoltam, utánanézek a származásának, megkeresve szülőhelyét a könyvben, annál is inkább, mert sehogyan sem tudtam összeilleszteni ezt a „vallomást” a Hitel komoly politika- és gazdaságtörténeti eszméivel. Meg is találtam az idézetet, de hát egyáltalán nem Széchenyi egyéni étkezési ízléséről van szó, hanem csak egy hasonlatról. Előbb kezdem egy-két mondattal: „De célunk nem az, hogy számos úgynevezett jóakarókat s barátokat szerezzünk, kik egy nap egekbe emelni, más nap pedig sárral lennének hajlandók bennünket hajigálni, az mint hiúságuknak kedvezünk, vagy ellenezünk, hanem hogy használjunk. S azért igazat fogunk mondani mindenkor és mindenütt, akár tessék, akár nem…– az igaz barátokról és a hazafiakról beszélve használja a szerző közérthető hasonlattal megvilágítva, hogy kiket nem tart annak – …azokat sem, kik azt kiáltják hivatalban lévő nem is lehet jó hazafi, s csak az igazi patrióta, ki minden intézetet, minden rendelést kivétel nélkül rágalmaz, mint sokan azt tartják igazán Mester-szakácsnak, ki mindent rendkívül paprikáz, s azt ugyancsak Magyar embernek, ki azt szereti is.” Nem akarok oktalan hasonlatokba keveredni, és arról mondikálni, hogyan nyerhetnek a szövegösszefüggésükből kiragadott mondatok más értelmet, akár parázs ízt, és a fenti kiemelés még igazán az ártatlanok közé tartozik, hiszen csak a konyhába, illetve az ebédlőasztalhoz viszi az olvasót, pedig eredete szerint a politikai közélet zűrzavaros világából ad kóstolót. Inkább arról szólnék, hogyan készült a haditáborokban a parázson sült kenyér. Edward Brown angol orvosdoktor 1665-ös beszámolója nyomán így: „A furfangos magyarok akkora gödröket ástak a földbe, mint egy várárok, ezekbe tüzet raktak, aztán a parázsra öntötték a több ezer teknőben dagasztott tésztát, föléje hamut szórtak, melléje újabb tüzeket gyújtottak, s hét óra múltán rudakkal emelték ki az óriáskenyereket.” Népmeséinkből ismeretes a táltos lovak parázsevése. A parázsevés ősi finnugor motívum, megtalálható a finn Kalevalában is. Népmeséink sok változatában előfordul a parazsat evő paripa. E szerint a legkisebb királyfi, aki nem hallgat az „okos” szóra, amikor meglátja az erőtlen, gebe lovat, azt választja segítőtársul magának, és annak kérésére parázzsal eteti meg. Erre a ló aranyszőrű táltos paripává változik, amellyel a hős átugorhatja a világokat elválasztó üveghegyet. Ám az is lehet, hogy nem is az üveghegy a valódi akadály, hanem a szűk látókörű emberek földhözragadt kicsinyessége, azoké, akik arra intenek, ne ugráljunk. Ezért kell a csodákhoz parázsevő táltos?

Kozma Mária

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek