Provincializmus

372

Tudatosan óvakodtam eddig attól, hogy közvetlenül beleártsam magam a politikába és nyilvánosan állást foglaljak aktuálpolitikai kérdésekben. Több oka is van annak, hogy nem vittem túlzásba a politikai publicisztika gyártását. Először is a politikai értelemben vett közbeszéd mérgezett. Gyakorlatilag nem lehet úgy állást foglalni semmilyen ügyben, hogy az embert az egyik tábor ne sajátjának könyvelje el, a másik tábor meg ne ellenségnek. Újságíróként – ha nem kizárólag publicisztikát ír az ember fia – meg egyszerűen nem éri meg az embernek magára haragítani egyik vagy másik oldalt, hiszen holnap is nyilatkozniuk kellene még közügyekben a döntéshozatalban valamilyen formában részt vevő közszereplőknek. Annak idején Kolozsváron mindhárom akkori Kolozs megyei pártelnöknek (RMDSZ, MPP, EMNP) elmondtam, hogy értsék meg: nem engedhetem meg magamnak, hogy rossz viszonyban legyek a másik kettővel. És láss csodát, megértették. Ebből semmilyen gondom nem származott utána. Igaz, a kincses városban sajnos kisebbségben van a magyarság, jobban egymásra vannak utalva a közéleti szereplők is, és ne hallgassuk itt el azt sem, hogy Erdélyben Kolozsvár a kozmopolita nagyváros, itt rákényszerülnek a felek a kompromisszumkeresésre. Szóval, mint fent említettem, eddig tudatosan kerültem az aktuálpolitikai kérdéseket. De most az történt, hogy az aktuálpolitika nem került el engem. Van az úgy, hogy egyszerűen nem lehet megúszni. Nem tudok úgy tenni, mintha nem látnám a Magyar Polgári Párton belül kirobbant belső harcot. Már csak azért sem, mert ha akarom, ha nem, szembejön a közösségi oldalon. Ha ezek után most bárki arra számít, hogy állást foglalok valamelyik oldal mellett, annak csalódnia kell. Egy újságírónak nem tiszte beleszólnia egy párt belügyeibe. Akkor sem, ha esetleg lenne véleménye. Ilyenkor elegánsabb azt megtartani magunknak. Számomra ugyanis nem az az érdekes, hogy kinek van igaza, sokkal inkább elszomorít maga a torzsalkodás, a párton belül vívott harc maga. Azért szomorít el, mert ez a politikai csörte valahol lenyomata a székelyföldi társadalomnak. Persze az egyszeri polgár, munkás vagy épp értelmiségi szeret olykor eltartott kisujjal beszélni a politikáról, kocsmaasztal mellett, nehogy összepolitizálódjon a keze. Mert az, ugye, pfuj, de piszkos. De a helyzet az, hogy azok az emberek, akik aktívan politizálnak, részt vesznek a döntéshozatalban, közülünk kerülnek ki. Tetszik, nem tetszik, ők is mi vagyunk. Olyan könnyű megbélyegezni másokat, amiért torzsalkodnak, marakodnak a konc fölött. „Nézd, a hülyék, hogy utálják egymást a nagy semmiért! Ugye, hogy milyen gusztustalan már, hogy egymás torkának ugranak egy kis hatalomért?” Kívülről nagyon könnyű őket kinevetni, megvetni, sőt utálni. Lássuk be, kényelmes is. Ha bűnbakra van szükségünk, akkor kapóra jönnek a politikusok, ők rontották el, miattuk ilyen trágyadomb ez az ország. Aztán megelégedetten továbbállunk, hogy jól megmondtuk a tutit. De mi van akkor, ha megállunk egy pillanatra és körülnézünk saját közvetlen környezetünkben? A civil életben talán nincsenek elvtelen, törtető karrieristák? Talán mi sosem veszekszünk egymással? Első ránézésre én is azt gondoltam, hogy nézz te oda, már megint mennyire ostobán gyűlölködnek a politikusok. De a következő pillanatban eszembe jutott, hogy nem is olyan régen, úgy hajnaltájban, még félálomban elemi erővel tört rám a zsigeri gyűlölet valaki iránt, aki kétszer is megbántott. Megrémített az az érzés. A gyűlölet ugyanis veszedelmes dolog, nagyon nehéz azt racionálisan kordában tartani. Hogyan várhatnám el a politikusainktól, hogy ne gyűlölködjenek, ha saját indulataimnak is csak iszonyatos erőfeszítések árán tudok megálljt parancsolni? Képtelen vagyok pálcát törni felettük. Attól tartok, nem léphetjük át saját árnyékunkat. Hiába olvasunk el akárhány könyvet, hiába járunk ki akárhány iskolát, az a közeg, amelyben felnevelkedtünk, alapjaiban határoz meg bennünket. Ez a közeg pedig sajnos belterjes, tele kicsinyességgel és bármennyire gyorsan futunk előle, előbb-utóbb utolér bennünket. Csúnya szót fogok használni. Ez a provincializmus. Vajon képesek leszünk-e kitörni belőle valaha?

Kiss Előd-Gergely

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek