csütörtök, november 26, 2020
custom_html_banner1

Hirdetés

Peru, a szivárványos csoda 6. – Elsőbbség és időhatárok

Tudjuk, saját mindennapi tapasztalatunkból ismerjük, mennyi gondot, ellenségeskedést, fájdalmat okoz a „ki volt előbb egy területen” kérdése. Mennyi konfliktushoz vezet az őslakosság és jövevények, a ki van itthon és ki a vendég típusú kérdésfelvetés. Mennyi meghasonlottságot, túlzott vagy ferde nemzeti öntudatot produkál a „ki kinek a földjét vette el” legtöbbször megoldhatatlan problematikája, és a mindkét fél számára sosem kielégítő válasz. Könnyű azt mondani, hogy ez nem fontos azoknak, akik nyugodtan ülnek országukban, mert a nemzeti létük és ennek tudata az országhatáraikkal esik egybe, illetve ha kellő józansággal egyenlő felekként alkotnak államot (lásd Svájc példáját). Bár lassacskán úgy tűnik, hogy épp a nagy nemzetek, az egykori világhódítók azok, akik elnézők ilyen szempontból, vagy mert nem igazán érintettek, vagy mert bizonyos okokból – talán túlkompenzálásként – valamiféle fellazulást, értékvesztést mutatnak ezen a téren. Mint ahogyan azt is tudomásul kell vennünk, hogy ha elhagyjuk Európát, ezek a kérdések kissé másként tevődnek fel.


Peru, legalábbis bizonyos külső megnyilvánulásai alapján, erős nemzeti identitással rendelkező országnak tűnik, amelyben a három hivatalos államnyelv csak erősíti ezt a tudatot. Az ott élők mind nagyon büszkék arra, hogy peruiak. Így: peruiak! Hogy ez hogyan csapódik le a hétköznapi ember tudatában, az már egy másik kérdés.
Peruban nem vitáznak a különböző népek időbeli sorrendjéről, mert annak nincs semmi jelentősége. Viszonylag pontosan tudják népeik kronológiáját. Sőt néha az volt az érzésem, hogy Perunak és úgy általában Dél-Amerikának – annak ellenére vagy épp azért, mert igen kevert lakosságú – nem annyira a nemzeti, sokkal inkább a gazdasági, politikai és bizonyos értelemben a kulturális kérdések a fontosabbak, s amelyeknek a rendezése valójában mindenkinek jót tesz vagy tenne.
Tény, hogy az ország múltja az őslakosságé. Az európai ember megjelenése egy másik világot vitt oda és honosított meg részben, majd a harcok meg a keveredés következtében megjelent az a harmadik, amelyben most élnek és amely – bár részben más okokból, mégis nagyon egybecsengően ezzel a folyamattal – a harmadik világ országaivá teszi őket.


Az arany és ezüst csillogásából alkotott misztikus gazdagság ködébe vesző indián őslakosságról sokkal kevesebbet, de bizonyos értelemben sokkal többet tudunk, mint az a köztudatba beívódott.
A valóság az, hogy 1532-ben, mikor Európában már lezajlott a polgári forradalom, és rohamosan iparosodik, Spanyolországban javában dúl az inkvizíció, bár a kontinens nagyobb része már túljutott rajta, a katolicizmust pedig épp reformálják Németországban, 1532-ben tehát Pizarro 168 emberrel Tumbesben – a mai Peru és Ecuador határán – a Birú birodalom (valószínűleg innen az ország mai neve) földjére lép. Egy érdekes szokásokkal bíró, kőből épült birodalomban élő, sem a kereket, sem semmiféle írást nem ismerő, lényegében primitív népet talál itt: az inkákat. Valódi kultúrájukról igen kevés reális tudásunk van. Amikor a spanyol hódítók megérkeztek az Új Világba, leginkább rabolni akartak: kincset hozni a királyuknak és maguk is meggazdagodni: birtokba venni minél többet ebből a földből és kincseiből, embereit pedig ki- és felhasználni saját céljaikra. Tudjuk, a hódítók, ha néha felfedezőkként is jelennek meg az utókor szemében – igazándiból nem a tudományért, hanem saját dicsőségükért és anyagi felemelkedésükért vállalkoznak ilyen útra és feladatra. Miután megtelepedtek és meghonosították az európaihoz hasonló életvitelt, megjelentek a krónikások is. Így a 17. század elejére az őslakosságról is készült két írás, ami több a semminél, de távolról sem elégséges ahhoz, hogy érdemben értelmezni tudjuk azt a világot. Mindkét szerző, Felipe Guaman Poma de Ayala és Garcilaso de la Vega inka származású, és a szájhagyomány útján megismert történelmüket is ismertetik, az előbbi 400 rajzzal is illusztrálva azt, ám szellemiségük már a mesztic érdekek szószólója.
Az egymást váltó népcsoportok és a gyarmatosítás rombolásai után fennmaradt építészeti és tárgyi emlékek csak az utóbbi száz évben kerültek elő és kezdték foglalkoztatni a tudós világot. Sokáig egyszerűen csak a kincskeresőknek és a belőlük lett csempészeknek hajtottak hasznot, akik kényükre-kedvükre áskáltak, kutattak és szállították a kincseket akár a hazai, akár a külföldi gyűjtőknek. Szerencsére a perui magángyűjtők közül többen is közkinccsé tették a felhalmozott régiségeket.


Szerintem van egy harmadik fontos forrásunk is, amelyre sem az idegenvezetőink, sem az útikönyvek nem szoktak hivatkozni, jómagam mégis fontosnak tartom. Az Amazóniában ma is ősi körülmények között élő népcsoportok szokásairól és életmódjáról van szó, amelynek minden emberi logika szerint igen hasonlónak kell lennie a régebbiekhez. Róluk a perui szellemi élet egyik legfontosabb alakja, Mario Vargas Llosa (A beszélő) tár elénk jó néhány érdekes információt az 1950-es évek végéről. Mesél törzsekről, amelyekben a kezükkel kitépik és megeszik a lányok szűzhártyáját az első havi vérzéskor, hogy egyeseknél még létezik a rabszolgaság, és néhány közösségben az öregeket átsegítik a halálba, amint leépülésük első jelei mutatkoznak, mert odaátról hívják a lelküket, hisz bevégezték a dolgukat. Némelyik csoportban a valamilyen fogyatékossággal, sántán, csonkán, vakon, a kelleténél több vagy kevesebb ujjal vagy nyúlajakkal világra jött újszülöttet maga az anyja öli meg: belehajítja a folyóba vagy élve eltemeti, de védik és ápolják az életében megsérült vagy bajba jutott társaikat. Mindegyikük hisz valami világteremtőben, megszemélyesítik a jó és rossz tárgyakat és történéseket, mindössze néhány mennyiséget ismernek (egy, kettő, három, négy és sok), nyelvükben – meg nyilván akkor a gondolkozásukban is – keveredik a múlt a jelennel és átjárható a lényegében szegényes képzelet meg a csak részben ismert valóság közötti határ. Jellemzőjük a „tökéletes egység azzal a világgal, amelyben élnek, ez az ősi gyakorlatból táplálkozó tudás, amely lehetővé tette számukra, hogy az apáról fiúra szálló, vissza-visszatérő szertartások, tiltások, készségek kidolgozott rendszere alapján megőrizzék azt a látszólag annyira burjánzó, de a valóságban mégis olyan törékeny és mulandó Természetet, amelytől a fennmaradásuk függ. Azért maradtak életben, mert jártasságaik és szokásaik engedelmesen belesimulnak a természeti világ ritmusába és követelményeibe, nem sértik meg, de nem is forgatják fel, csupán annyira, hogy ne semmisítse meg őket.”

Albert Ildikó

Kapcsolódó cikkek:

14,233RajongókTetszik
0FeliratkozóFeliratkozás

Legfrissebb