Ötvenéves a megye – Mi megvarrtuk a zakót, most kiszedik a fércet

75

1968. február 16. óta Csíkszereda Hargita megye székhelye. Az új megyében, és így a város élén is gyors és többszörös személyi változások következtek be: Bokor Mózes néptanácselnök helyett Albert András lett a városi néptanács elnöke, Kedves Sándort pedig alelnöknek nevezték ki, de az új felállás mindössze néhány hónapig tartott. 1968 novemberében Ráduly Elek vette át a városvezetést, az alelnök, majd később az első alelnök Bokor Mózes lett, aki 1983 júliusáig töltötte be ezt a tisztséget. Sorozatunk előző részében Ráduly Elekkel beszélgettünk, most a Bokor Mózessel készült interjút olvashatják.

– Melyek voltak a legfontosabb változások a város élén?

– 1968. február 16., az új megye megalakulása után a városi néptanács élére, az én helyembe kinevezték Albert Andrást, alelnöknek pedig Kedves Sándort. Nemcsak engem váltottak le, hanem a rajoni szerveket is, s a megyei pártbizottságba új személyek kerültek. Kovács B. Mihályt lecserélték az első titkári funkciójáról, s odakerült a pártkollégium vezető tisztségébe, és Kis Albertet, a néptanács elnökét is leváltották, s ő visszament Vásárhelyre. A volt rajoni pártbizottság vezetőségét is teljesen lecserélték, Ráduly Elek ipari titkárt, Simó András propagandatitkárt, Bálint József agrártitkárt mind leváltották. Orbán István a rajoni néptanács titkára volt, de helyette Bertalan Sándor lett a megyei néptanács titkára, akit Udvarhelyről hoztak át. Kedves Sándor, akit alelnöknek kineveztek, tulajdonképpen szekuritátés tiszt volt, de miután tartalékba helyezték, átkerült az UMTF-hez személyzetisnek, majd onnan a néptanácshoz. Ő azt tartotta, hogy amíg a Szekuritáténál erre volt szükség – és magas emberként mutatta a nagy kezét –, addig jó volt a Szekuritáténál, de miután a fejre volt szükség, már nem kellett. De ez nem így volt, hanem lassacskán a Szekuritáté megszabadult a magyar nemzetiségű tisztektől. Mert a megyésítéssel tulajdonképpen megkezdődött a románosítási akció is, hogy teljesen őszinte legyek. Elég sok beosztásba hoztak máshonnan embereket: például a városi pártbizottságnak az ipari titkára Tușineanu lett, akit Maroshévízről hoztak, a propagandatitkár egy Suciu nevű fiatalember volt, aki Vásárhelyről jött. Megjegyzem, hogy korábban külön volt a pártbizottság, és külön az adminisztráció, külön a néptanácselnök, külön a pártbizottsági elnök. Én 1968 februárjáig néptanácselnök voltam, Ferencz János volt a városi pártbizottság titkára, és ő volt a „fontosabb” beosztásban, mert tulajdonképpen mindenben a pártbizottságnál dolgozó személyek döntöttek, az volt a nagyobb funkció. Később összevonták a két beosztást, és novembertől Ráduly Eleket nevezték ki a városi pártbizottság titkárának és egyben a városi néptanács elnökének. Ő vitt vissza a néptanácshoz első alelnöknek. A közbeeső időszakban, márciustól novemberig tulajdonképpen minden lyukat betömő funkcióm volt, ún. megyei instruktor voltam.

– Tizennyolc évet töltött alelnökként a város élén. Mire emlékszik vissza a legszívesebben?

– Nagyon sok esküvői fényképet őrzök. Több mint 750 házaspárt eskettem a tizennyolc év alatt, és most is állítanak meg emberek, kérdezik, hogy emlékszem-e rájuk, mert én eskettem őket. Abban az időben szinte mindenki ismert engem, és az igazság az, hogy nagyon nagy tekintélye volt a városi néptanácsnak akkoriban, mert gyakorlatilag mi építettük a lakásokat, és mi osztottuk ki. Sőt nemcsak a lakásokat, hanem például az aragázpalackokat is mi utaltuk ki. Fogadónapjaink voltak hetente kétszer, háromszor, amikor különböző ügyes-bajos problémákkal jöttek az állampolgárok, s igyekeztünk megoldani ezeket. Például, ha munkahely kellett, elhelyezkedés, hozzánk jöttek. A pártbizottságnak is volt külön fogadónapja, s a néptanácsnak is. Regiszterek voltak, amelyeket pontosan vezetni kellett, beírni, hogy mi a megoldás, és meg kellett oldani. Az egyetlen, amit nem tudtunk azonnal orvosolni, az a lakáskérés volt, mert rengeteg volt az igénylés. Pedig lakás épült bőven: az én időmben épült az egész Tudor negyed, a Kalász negyed, a Malom negyed és az állomás környékének elég nagy része. A központ építésének csak a kezdetén vettem részt, 1983-ig, utána épült ki a város központja a mostani Megyeháza, a Szakszervezetek Művelődési Háza és más épületek.

– Miért váltották le?

– 1983-ban megjelent egy törvény, hogy megválasztott személy csak két választási időszakot tölthet le, és nekem már akkor három volt, ezért váltottak le. Helyembe akkor Gyergyóból hoztak egy személyt. Ráduly Elek már korábban, 1979-ben eljött a néptanácstól, őt Búzás Balázs váltotta fel. A következő években vele dolgoztam, de azok voltak a legnehezebb évek számomra. Nagyon furcsa természetű ember volt, nem talált a szó köztünk. (…) Például, amikor építettük a Suta-tavat, semmiféle pénz nem volt rá, a néptanács felszereléseivel, gépeivel, embereivel dolgoztunk. A buldózer nyomta össze a földet. Akkor még nem volt markológépünk, ezért kértem egy exkavátort az ötös építőtröszttől, hogy a Zsögöd patakát bizonyos szakaszon egyenesbe hozzuk, hogy legyen valamilyen formája. Egy reggel hívott Búzás Balázs, hogy menjünk ki a Suta-tóhoz. A markológép, amit kölcsönkértem, dolgozott, s a szegény gépész olyan talajrészre került, ahol elsüllyedt, s éppen kínlódott az exkavátorral. Kérdezte Búzás, hogy mit csinált? Román volt az exkavátoros, visszakérdezett: Poftim? S akkor kezdte románul szidni, mondva, hogy szabotálja a munkát. Én magyaráztam, hogy ingyen dolgozik nekünk, mert úgy kértem az ötös tröszttől, és nem kéne így beszélni vele, de folytatta tovább. Az exkavátoros leszállt, rátette a lakatot az ajtóra, s minket otthagyott a markológép mellett. Ilyen problémáink is adódtak. Ennek ellenére 1983 nyarán, amikor el kellett jönnöm, akkor ő értékelte a tizennyolc évi tevékenységemet, és természetesen csak pozitívan tudta értékelni, mert nagyon sok eredményem volt. Sokat építettünk, sokat dolgoztunk, a kollégák is értékelték a munkámat. Engem áthelyeztek a gabonaértékesítési vállalathoz, ahol ledolgoztam még tizenhárom évet, és onnan jöttem el nyugdíjba.

– Mi volt a feladata a gabonaértékesítési vállalatnál?

– Én feleltem tizenhárom évig a megye kenyérbúzával történő ellátásáért. Különböző megyékből hoztuk a gabonát, a búzát a kenyérnek, az árpát a sörnek és több raktár tartozott hozzánk: a csíkszentsimoni raktár, a csíkszeredai siló, és Udvarhelyen építtettem egy új raktárt 10 ezer tonna kapacitással. Gyergyóban korszerűsítettük a meglévő raktárterületet, Keresztúron a takarmánykészítő mellett nagy silózókat, kukoricatározókat építettünk, hogy a takarmánykészítésnek legyen nyersanyaga, mert ott volt az Avicola, a sertéshizlalda. Volt tennivaló, mert elég gyenge helyzetben kaptam én azt a vállalatot. De azután építettünk és korszerűsítettünk. Büszkén jöttem el onnan, mert ott is azt éreztem, hogy nem hiába dolgoztam.

– Ma milyennek látja a várost?

– Én ma is büszke vagyok a városra, ugyanis mi tulajdonképpen megvarrtuk a zakót, és ezek a kiváló emberek, akik most vannak, kiszedik a fércet, megoldják az utolsó vasalást, vagyis korszerűsítik, amit megépítettünk. Ezekkel a modernizálási munkálatokkal, amiket most végeznek a Jégpálya negyedben, a Tudor negyedben, az ún. Malom negyedben vagy várhatóan a Kalász negyedben, mind-mind a város szépítéséhez járulnak hozzá, de gyakorlatilag azokat a negyedeket szépítik meg a szigetelésekkel, az újrameszeléssel, a környezet kiépítésével, amiket mi felépítettünk, így voltaképpen folytatják azt a tevékenységet, amit mi elkezdtünk ezelőtt harminc esztendővel. Nagyon ügyesen, nagyon szépen végzik, és részben ugyanazok az emberek készítik most is a dokumentációkat, mint akik nekünk dolgoztak.

– Kétségtelen, hogy sokat fejlődött akkor a város, de ugyanakkor lebontották a történelmi városközpontot. Ez az, amit én fájdalmasnak tartok…

– Városfejlesztés bontás nélkül nem végezhető, és nemcsak Csíkszeredában végeztek kisajátításokat és bontásokat. New Yorkban is végeztek, más városokban is végeznek, mert másképp nem lehet fejleszteni. Most is mutatja a tévé, hogy városközpontokban toronyblokkokat robbantanak le, és helyükbe más, korszerűbb épületeket emelnek. Másképpen nem lehet. Az első épület, amit bontottunk, a mai Fenyő szállóval szemben lévő Hajnód-féle ház volt. Gémeskút, szalmakazal a város központjában, a város szívében. Amikor bontottuk, a rabok segítségét kértük. Jöttek le a rabok sorban a börtöntől, és én is odamentem. Miska bácsi neki volt támaszkodva a kapufélfának. Kérdeztem, hogy, mit csinál itt? Azt mondja, várom a napszámosokat… Várta az embereket, hogy jöjjenek, s bontsák le. Igaz, neki legalább hat háza volt Csíkszeredában, jó módban élő személy volt, de a házak nagy részét kisajátítottuk. Vagy ott volt a Seiwarth-ház, a mostani központi áruház helyén. Egyszer találkoztam Seiwarth Lászlóval, a fényképésszel, s azt mondta nekem: Bokor elvtárs, kár, hogy nem ezelőtt húsz évvel jöttek, mert életemben olyan dolgom nem volt, mint most amilyen van. Nem kell fát vágnom, nem kell abba a penészes, vizes lakásban laknom, én is most már úgy érzem, hogy ember módjára élek. Korszerű lakásba költözött be, a toronyblokkba, oda, ahová akart, mert akinek lebontottuk a házát, mindig elsőbbséget élvezett, választhatott. Kifizettük a házát. Másképp nem lehetett volna megoldani az építést. Csíkszereda egyébként is különleges helyzetben volt, mert a központ egyes részein nyolc méter mély volt a tőzeg. Az elődök oda nem tudtak volna építeni, mert borzasztó nehéz lett volna a munkálatokat elvégezni, de a mi időnkben már sikerült sűrűbben beépíteni a városközpontot is.

Daczó Katalin

A cikk a Hargita Népe március 6-i számában jelent meg.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.