Ötvenéves a megye – Azon a napon 2.

56

1968. február 12-én, hétfő reggelre már minden csíkszeredai vállalathoz és intézményhez eljutott a hír, hogy módosult a korábbi határozat, és Székelyudvarhely lesz a megyeszékhely. Csíkszeredában egyre inkább forrongtak az emberek, és február 13-án, kedden tüntetésre került sor – hasonlóra a kommunizmus éveiben nem volt példa. Erre a napra szinte mindenkinek van saját története. Sorozatunk keddenként megjelenő részeiben ezekből villantunk fel néhányat. Most azon személyek visszaemlékezéséből olvashatnak válogatást, akik a székházban vagy a kultúrházban tartózkodva voltak szemtanúi az eseményeknek. A nevek mellett mindenkinek az 1968-as beosztása olvasható.

Ráduly Elek, a bukaresti Ştefan Gheorghiu párt főiskola hallgatója, 1968 novemberétől a csíkszeredai pártbizottság titkára

– 1968 januárjában itthon voltam, mert hazaküldtek minket, hogy segítsünk az új megyék megszervezésében. Jelentkeztem a helyi vezetőknél, és február 13-án azt a feladatot kaptam, nézzem meg, hogy a Márton Áron Gimnáziumban milyen a hangulat. De akkor már kezdtek az emberek összegyűlni a régi székház előtt. Én fenn voltam a gimnáziumban, elbeszélgettem az emberekkel. Elég rossz hangulat volt. Onnan visszajöttem, s jeleztem az akkori vezetőségnek, hogy vigyázzanak, mert a tanári kar s a diákok készülnek egy felvonulásra. Én voltam az utolsó ember, aki a székházból ki tudott jönni. A többiek bent maradtak. Akkor a város titkára Ferencz János volt, magyarázta az embereknek, hogy úgy van jól, ahogy az elvtársak Bukarestben jóváhagyták. Az illetőt megfogták, a kerten kidobták s elkergették. Aztán el is ment Szentgyörgyre. Mi öt napot voltunk idehaza, aztán lecsendesedett a dolog.

– Kovács B. Mihály hogyan reagált, amikor jelentette neki, hogy mi van?

– Nem hitte el sem ő, sem a többi vezető. Volt egy bukaresti instruktor, azt mondja nekem, hogy miért avatkozom bele a dologba. Mondom, én csíkszeredai vagyok, dolgoztam ebben a városban, és kitartok amellett, hogy itt a helye a székhelynek. Azt mondja nekem, hogy „du-te dracului!” (menj az ördögbe!). Aztán én kijöttem az épületből. Kint az emberek nagyon fel voltak háborodva.

– Körülbelül hány ember lehetett?

– Azt hiszem, legalább négy-ötezer ember volt összegyűlve. Az egész teret, a környező utcákat, a parkot ellepték. Nemcsak szeredaiak voltak jelen, hanem jöttek falvakról is szekerekkel, s csatlakoztak a tüntetőkhöz. Az volt a követelésük, hogy a megyeszékhelyet hozzák vissza Csíkszeredába. Jött Gere Mihály, a kocsiját a régi Hargita vendéglő előtt felfordították. Ő akkor eltakarodott, s megjelent Fazekas János.

– Miket kiabáltak az emberek?

– Legazemberezték, szidták őket, azt mondták, „eladtátok a megye székhelyét”. „Nem idevalók vagytok, idegenek vagytok!” Mert a város vezetőségének egy része Udvarhelyről, másik része Gyergyóból volt. De voltak olyan szavak is, amit nem illik mondani. Kiabálták a sofőrök, hogy „Csíkban úgy járnak a vonatok, mint Udvarhelyt a vackoros szekerek!” „Mit akartok ti Udvarhelyt, se központotok, se épületeitek!” Szép szavakat nem mondtak egyáltalán, amit csak lehetett, szidtak. Küldték haza a vásárhelyieket, az udvarhelyieket, mindenkit.

– Ön szerint ki szervezte?

– Az ipari vezetőség. Főleg az üzemektől jöttek az akkori párttitkárok, igazgatók, az üzemeknek, az iskoláknak az alkalmazottjai. Elindultak legelsőként a faipari vállalatnak az emberei, ők jöttek román zászlóval, hozzájuk csatlakozott a többi vállalat a város nyugati részéről. Persze jöttek közben a keleti részről, a központtól, a kereskedelmi részről, a Textiltől. A régi rajoni vezetőség zéró állásponton volt, se nem ide, se nem oda. Tartózkodtak…

Balogh Zsigmond, a rajoni pártbizottság tanügyi kérdésekkel foglalkozó megbízottja

– Azon a napon reggel nyolc órakor bementem a hivatalba, a pártbizottság épületébe. Nyolc óra után behívatott Kovács B. Mihály, aki akkor a rajoni bizottság első titkára volt. Ő a következőket mondta: „Balogh, ma egy kicsit nehezebb nap lesz. Üljön be a kicsi irodába, ott van egy telefon, s azon keresztül, amit közölnek, vagy amit ön lát az ablakban, azt jegyezze le! Időközönként bejön, és ha érdekes dolgok vannak, akkor megmondja, hogy miről van szó.” Én ennek megfelelően cselekedtem. Tíz óra felé mehettem be először, és elmondtam neki, hogy telefonáltak, hogy az IRMC helyi ipari vállalattól és az UMTF vállalattól munkások, tisztviselők gyülekeznek, és készülnek, hogy a rajoni pártbizottság elé jöjjenek tüntetni. Ezt közölte valaki telefonon, hogy tudjuk, hogy érkeznek. Ezenkívül az építkezési vállalattól is felhívtak, hogy a Nemzeti Banktól telefonáltak, és kérik, hogy aki csak tud, jöjjön a rajoni pártbizottság elé. Kint a tömeg kezdett gyülekezni. Én bementem, elmondtam Kovács B. Mihálynak a dolgot. Közben megérkezett Vásárhelyről Cozma Ioan titkár és Branis László, tehát a rajoni titkárok és első titkár mellé kerültek mások is, akik irányították a dolgot. A tömeg egyre nagyobb volt. Kezdetben csendesen nyilvánítottak véleményt. Később különböző jelszavakat kiabáltak, és erősödött a tömegmozgalom. Aztán egyre erőszakosabbak kezdtek lenni az emberek – az épület bejáratánál egy komoly cserefa ajtó volt, amint ma is – azt is próbálták egyesek benyomni, de nem sikerült. Közben bementem Kovács első titkárhoz, elmondtam, mit láttam és mit észleltem. Ő azt mondta: „Balogh, sem Vásárhellyel, sem Bukaresttel ön nem tartja a kapcsolatot. Ami olyan, azt le kell jegyezni, de ide se kell többet bejönni, mert olyan vezetőség alakult, amely uralja a helyzetet.” A tömeg egyre hangosabb lett. Később, két-három óra körül megérkezett Bukarestből Fazekas János. Ha jól emlékszem, vele volt Patilineț, és velük jött Albert Antal, aki később a Hargita főszerkesztője lett. Amikor a lépcsőn jött fel, Fazekas ilyesmit nyilatkozott, hogy „na, ti ezt jól megszerveztétek!” Persze a vezetőségben beszélgetett, és mivel a tömeg egyre erősebben, hangosabban lépett fel, elhatározták, hogy meghívnak felelős embereket, és majd ők szólnak a tömeghez, hogy értsenek szót, és tisztázzák a kérdéseket. Hogy pontosan kik szóltak hozzá, azt nem tudom. De arra emlékszem, hogy két-három hozzászólót nem fogadtak el. Utána döntötték el, hogy a nép jelöltjei tartsanak egy gyűlést, s az válasszon delegátusokat, ők majd elmennek Bukarestbe, és ott tisztázzák a megyeszékhely kérdését.

– Ön az első emeleti irodában tartózkodott?

– Igen, ahogy felmegyünk, balra az első kicsi iroda volt, én ott figyeltem az eseményeket. Jelenteni egy emelettel fennebb kellett. Az erkély, ahol a fogászat van, ott volt, onnan beszéltek az illetékesek, akiket meghívtak. Nem mentek olyan egyszerűen a dolgok. Például az első ajtón kimenni nem lehetett, nem engedték az emberek, hogy ott közlekedjenek. A hátsó kapun, ami tulajdonképpen ott volt, ahol most a szakszervezetek épülete van, ki lehetett járni, de nem mindenkit engedtek ki és be. Máskülönben bent kevesebben voltunk, inkább csak a főnökök.

– Önök ott bent, úgymond kinek drukkoltak?

– Egyszerű a dolog: a bent lévők azt szerették volna, hogy Csíkszereda legyen a megyeszékhely, ez vitathatatlan. Voltak közöttünk udvarhelyiek is, de ők se nyilvánultak meg ez ellen.

– Volt a történtek után kivizsgálás?

– Nem tudok róla. Talán még azt kell megemlítenem, hogy délután, amikor a tömeg a legnagyobb létszámú volt, elterjedt egy olyan hír, hogy Zsögödbe megérkezett a katonaság. Hogy igaz volt vagy sem, nem tudom, de ide katonaság be nem jött. A rendőrség se volt a tüntetők között. Civilben esetleg.

– Bent az épületben voltak belügyiek, rendőrök, szekusok?

– Nem, bent a nagy vezetők voltak, semmilyen belügyis nem volt.

– Maradt valamiféle írott dokumentum a történésekről?

– Nem tudom, esetleg az irattárban érdemes megnézni, de nem hiszem, hogy készült volna. Én készítettem minden percről egy írott jegyzetet, sajnos, ezt aztán nem vettem magamhoz. Azóta is nagyon sajnálom, mert az egész napi tevékenységet lejegyeztem.

– Lehettek éppen a rajoni elvtársak a szervezők, vagy sugalmazhatták ők a tüntetés gondolatát?

– Nem tudok erre határozott választ adni, azonban én több évre rá hallottam, hogy a szektoron dolgozott egy Ródé Antal nevű aktivista, és talán ő is telefonált bizonyos helyekre, hogy jöjjenek az emberek, de ezt nem tudom biztosan megerősíteni.

Kocsis Mihály, a rajoni könyvtár igazgatója

– Az aznapi eseményeknek tanúja voltam, mert a könyvtár a kultúrházban volt, s ott a városi néptanács előtt zajlott le minden, és tulajdonképpen éppen a könyvtárból értesítették az üzemeket.

– Kik?

– Például Todorán elvtárs. Máskülönben az egész nem népi mozgalom volt, posztféltő vezetőknek volt a jól megszervezett eseménye, románoknak és magyaroknak egyaránt. Mert a románoknak is kedvezőtlen lett volna Udvarhely, mert Szeredában elég jól megvoltak azelőtt. Itt volt két templom, s elég sok román család még a régi világból. A szekusokat ismertük mind: kicsi Kedves, nagy Kedves. Ezek közismert emberek voltak, nem titkosszolgálatosok. Na de nem ezek jöttek aznap, hanem az idegenek, Vásárhelyről. Az ottani pártbizottságtól feljött hozzám Szekeres elvtárs, aki később Hargita megyei párttitkár lett. Tőlem is megkérdezte, hogy egyetértek-e a tömeggel? Mondtam, persze.

– Említett egy Todorán nevű személyt. Ő ki volt?

– A káderes a Csíki Textilnél. A könyvtárban két telefon volt: egyik az irodámban, másik az olvasóteremben. Mivel az irodámban tartózkodott Szekeres elvtárs, onnan nem telefonálgattak, hanem az olvasóteremből mozgósították a népet. Az illetékesek kezdetben nem tudták, hogy van még egy telefon, és mikor erre rájöttek, akkor engem hívott két idegen, hogy jöjjek velük haza. Én kiskabátkában elindultam, hogy menjünk haza, csakhogy útban hazafelé betereltek az akkori szekuritate épületébe, bevittek egy szobába, elém tettek egy ív papírt, hogy írjam le, kik telefonáltak, s kik mozgósították az embereket. Mondtam, kérem szépen, az én telefonomról senkit nem hívtak. A kölcsönzősről is megkérdeztek, de mondtam, nem ismerem. Még ott tartottak két órán keresztül, aztán elengedtek, de mondták, hogy ne menjek vissza a kultúrházba. Én hazajöttem, pedig a kabátom ott maradt a könyvtárban. A délutáni eseményekről nem is tudok semmit, csak amit utólag hallottam, mert akkor már itthon voltam.

Daczó Katalin

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.