Ötvenéves a megye – Azon a napon 1.

74

Ahogy közeledett a területi-adminisztratív átszervezésre vonatkozó törvény elfogadásának időpontja, egyre inkább felgyorsultak az események. 1968. február 10-ére, szombatra Csíkszeredába, a művelődési házba pártaktíva ülést hívtak össze, amelyen gyergyói és udvarhelyi rajoni elvtársak is jelen voltak. Vereş Nicolae ezen az ülésen jelentette be, hogy Székelyudvarhely lesz a megyeszékhely és Alcsík Kovászna megyéhez fog tartozni. Ezután a csíki rajoni elvtársakat kötelezték arra, hogy részt vegyenek egy hasonló céllal tartott székelyudvarhelyi ülésen. Hétfő reggelre már minden csíkszeredai vállalathoz és intézményhez eljutott a hír, egyre inkább forrongtak az emberek, de a tulajdonképpeni tüntetésre február 13-án, kedden került sor. Erre a napra szinte mindenkinek van saját története. Sorozatunk következő részeiben ezekből villantunk fel néhányat. A megszólalásokat próbáltuk a mesélők 1968. február 13-i tartózkodási helye szerint csoportosítani, vagyis a székház előtt, a székházban, a szomszéd tömbházakban, kultúrházban tartózkodók megszólalásait külön közöljük. Próbáltunk összefüggő interjúrészleteket választani, így bizonyos momentumok óhatatlanul ismétlődnek. A nevek mellett mindenkinek az 1968-ban viselt tisztségét tüntettük fel.

Tüntetés Csíkszeredában 1968. február 13-ánBojtor László gyűjteményéből

Imre Kálmán, a rajoni néptanács karbantartója
– Azon a napon egyik kollégám éppen meg akart tisztelni, s elhívott a cukrászdába (ma egy turkáló van a helyén a régi mozival szemben). Vett valami röviditalt, azt nyalogattuk. Jól kiláttunk az útra. Egyszer csak azt vettük észre, hogy olyan harmincfős tömeg érkezik, négyes sorban, elöl a román zászlóval és a mozinál tértek is be az utcán. Megtudtuk, hogy a zsögödi bútorgyárból jöttek. Mi is gyorsan mentünk, nézzük meg, hova mentek, aztán visszamentem a munkahelyemre, a jelenlegi városhá­zára, az akkori rajoni néptanácshoz. Négy órakor kellett volna hazajöjjek a busszal Szépvízre, de kíváncsiság visszavitt, ott ragadtam, kilenc órakor jöttem haza. Nagy kiabálás volt. Akik támadva voltak, behúzódtak a székházba. Egy-egy ki akart jönni, hogy csendesítsen, azt hógolyóval dobálták. Agresszív dolog nem volt semmi, csak nem engedték ki őket.

– Mit kiabáltak?

– Voltak jelszavak, olyanok is, amik nyomdafestéket nem tűrtek. Vagy kiáltották: „Branisnének hideg van”. Éltették sokat a pártot, azzal födték a többi bajokat. Semmi politikaellenes kiabálás nem volt. Az Olt hídjára Udvarhely felől már felírták, „Comuna Miercurea Ciuc.”

– Rendőröket, szekusokat látott?

– Körben, az utcákban fel voltak készülve. Nem jöttek be a tömegbe, távolról figyelték, hogy közbe kell-e lépni. Gyorsan az üzleteket bezárták, hogy az emberek italhoz ne jussanak. De a Hősök sírjával szemben is volt egy élelmiszerüzlet, Csala Mihály volt az üzletes. Azt elfelejtették bezáratni. Később mondta, semmi nem maradt, mindegy volt hogy olcsó, vagy drága…

Kalamár Gábor, a csíkszeredai beruházási bank igazgatója
A Nemzeti Bankból jött egy kliens hozzánk a Beruházási Bankba, és mondta, hogy tüntetés van a pártbizottságnál. Mondtam a kollégáimnak, hogy zárják le a napot, s mi is lementünk. Lassan kezdtek gyűlni, minden irányból jöttek gyalog, autóval. Rengeteg ember összegyűlt. Nem voltak megelégedve az emberek, kifogásolták ezt a határozatot. Mindenkit szidtunk. Szidtuk a tartomány vezetőségét, a pártot, nem is engedtünk ki az épületből senkit. Jött az alkudozás a néptömeggel. A pártvezetőség nagy része ott volt az épületben. Egyedül egy titkár volt, aki kijött, de az kezdte különböző hamis dolgokkal nyugtatni a népet, ő el kellett fusson onnan, úgy reagáltunk. Telt az idő, egyszer javasolták, hogy a tömegből jelöljenek ki legalább harminc-negyven-ötven embert, aki bemegy az épületbe, s ott bent szépen, nyugodtan tárgyaljanak a helyi rajoni vezetőséggel. Voltak, akit behívtak, voltak, akit kiáltottak. Többek között én is bekerültem. A pince megtelt emberrel. Mindenki elmondta, mitől fél, mi a baja. Én is megemlítettem, hogy a beruházásoknál is el voltunk hanyagolva, ezért vagyunk itt. Nem akarjuk, hogy ezt a térséget teljesen elfelejtsék.

– Ön szerint ki szervezte?

– Azt mondták, hogy a kultúrházból valaki telefonált. Aztán egymást értesítették az emberek, mindenki szólt a feleségének, a férjének… Hamar ment a híre.

– Bátorság kellett ehhez?

– Kellett. Ez volt az első alkalom, amikor tisztviselő, munkás egyszerre megmozdult, kiabált. Akkor nem volt se párt, se hatalom, senki. Nem is gondoltunk rá, s nem is lett volna jó, mert az emberek nagyon el voltak keseredve. Mindenkinek valakije érintett volt az átszervezésben.

Kalamár Janka, az IJEMC könyvelője
– A könyvelőség ablakai az udvarra néztek, s láttuk, hogy a munkásszállító autó megy ki, jön vissza. Vagy háromszor is elment, mire az eladásról beszólt egy kolléganőnk, hogy mi miért nem megyünk? Nem tudtuk, hova kellene mennünk. Mondta, hogy hová, és hogy autóval hordják ki az embereket, mert titokban szervezték a tüntetést. Mi is gyorsan szedtük a kabátunkat s mentünk. A park kijáratánál álltunk meg, mert már nagyon sokan voltak a téren. Ott tudtuk meg, hogy Fazekas János révén át akarják vinni a megyeszékhelyet Udvarhelyre. Tulajdonképpen a rivalizálás, az ellenszenv, ami azelőtt inkább az udvarhelyiekben tombolt, akkor feléledt a csíkiakban is. Hét óra körül hazajöttünk, ettünk, visszamentünk, s olyan kilencig ott voltunk. De a tömeg nem lazított. Mi is kiabáltunk, egymástól átvettük a bátorságot.

Bokor Mózes, a csíkszeredai néptanács elnöke
Február 13-án délelőtt Simon András, a rajoni pártbizottság propagandatitkára bejött hozzám, s Ferencz Jánossal, a városi pártbizottság titkárával együtt áthívott a kultúrházba, hogy mondjuk meg az embereknek, menjenek haza és végezzék a dolgukat. Ferencz Jánossal bementünk a kultúrházba, ami tömve volt, felmentünk a színpadra és leültünk az asztal mellé. A függönyt elhúzták, s akkor a szóvivők a kultúrházban azt mondták: „Mózsi! Menjetek vissza a munkahelyetekre! Mi nem veletek, hanem a rajoni vezetőkkel akarunk tárgyalni”.

– Ki volt a szóvivő?

– Elég népszerű volt akkoriban az UMTF párttitkára, egy Bojtor László nevű esztergályosmester, akivel sokszor dolgoztunk együtt, segítőkész kolléga volt. A kultúrházat az UMTF, a Helyi Ipar és más vállalatok dolgozói töltötték meg és feltétlenül beszélni szerettek volna a rajoni vezetőkkel. A rajoni pártbizottság elnöke abban az időben Kovács B. Mihály volt, a néptanács elnöke pedig Kiss Albert. Simon András azután közölte velük, hogy amíg nem állnak szóba az egybegyűltekkel, nem fognak az emberek hazamenni. Ez így is volt. Nem mentek vissza a munkahelyükre, hanem lassan-lassan kialakult egy tömeg a kultúrház és az akkori pártbizottság épülete között, a központi park körül. Az új megye térképét rámába foglalták és azzal vonultak fel a pártbizottság elé.

– Mit kiabáltak?

– Kiáltották: „megyeszékhelyet akarunk!” Vagy követelték a műjégpályát is, és természetesen azt is, hogy „Udvarhelyre nem megyünk, aszalt szilvát nem eszünk!” Az ilyen jelszavakat néhány ember találta ki. Például megemlíteném Sztrakulánét, aki szép szőke asszony volt, az egészségügynél dolgozott – ő a cipőjével ütötte a vaskerítést a pártbizottságnál, – vagy Sárkányné, akinek a férje a nyomdánál dolgozott, ezek voltak a tömegben a hangadók. A városrendészeti versenyben nyert pénzből a kultúrháznak vettünk egy mikrobuszt, és amikor láttuk, mi történik, elmentünk halászni Csatószegbe. Délután két óra felé jöttünk vissza, amikor már a rendőrök ellenőrizték az utakat, Zsögödfürdő bejáratánál két ponyvás tehergépkocsi állt katonai rendszámmal, felfegyverzett katonákkal és várta a fejleményeket. A rendőr megismert, és mondta, hogy melyik utcán tudunk bemenni, mert a többi utcát elfoglalták a tüntetők. Aztán hazajöttem. A rendőrség ellenőrizte azt is, hogy lehetőleg vidékről ne jöjjenek be, a balánbányai gépkocsikat, akik be akartak jönni a megyeszékhelyre, nem engedték. Ahogy bejöttünk Csíkszeredába, átöltöztem és kimentem az emberek közé. Ekkor tájt jelent meg a balkonon Kovács B. Mihály, Kiss Albert és Bereczki doktor, akik próbáltak szóba állni az emberekkel. Az emberek meghallgatták kezdetben, de amikor próbálták magyarázni a megyeszékhely áthelyezését, akkor hujjogtattak, s olyan mondatokat mondtak például Kiss Albertnek, hogy „vedd ki a kezed a zsebedből, mert velünk beszélsz”, vagy Bereczkinek, hogy „ejsze több borítékba zárt pénzt akarsz, hogy minket meg akarsz győzni arról, hogy ne itt legyen a megyeszékhely?”. Aztán megérkezett a központi pártbizottság részéről Patilineț, és szóba állt a tömeggel. Javasolták, válasszanak egy bizottságot, amely felmegy Bukarestbe. A tömeg kiabálta be a neveket: Füstös Mária, János Pál, Munteanu Ovidiu, és többek között az én nevemet is kiabálták, de hujjogtatták, hogy nem kell udvarhelyi… Lassan vagy harmincöt nevet bediktáltak a balkonon lévő személyeknek, és ezzel az ún. balkonfogadtatás lezárult. Minket küldtek ki – mert én mint a városi néptanács elnöke kisebb beosztásban voltam, mint a rajoni –, a kisebbeket, hogy mozgósítsuk a városi bizottságot. Én Munteanu Ovidiuhoz kellett elmenjek. Csak a kerítésen tudtunk bemászni, a kapu be volt zárva. Értesítettem, hogy jöjjön, mert plenárist tartanak a megyei pártbizottság gyűléstermében, lent, a földszinten. Ezzel aztán befejeződött ez a tömeggyűlés, és mindenki hazament a késő esti órákban.

Gergely András, a rajoni ifjúsági szervezet propagandatitkára
– Ha nem is voltam jelen végig az eseményeken, de folyamatosan eléggé közel voltam, lévén, hogy akkor a rajoni pártbizottság földszintjén voltak az ifjúsági szervezet irodái, az emeleten a pártbizottság irodái. Mi részesei voltunk a szervezési tevékenységnek, olyannyira, hogy amikor Udvarhelyt jelölték ki megyeközpontnak, akkor már közülünk is keresték az embereket funkciókra. Éppen ezért épp azon a napon átvittek Udvarhelyre, hogy megtudjuk, a feltételezett beosztásunk mi lesz, milyen körülmények között fogunk ott lakni. A beszélgetés csendben zajlott, mi nem nyilatkoztunk a munkahely elfogadásáról sem. A délutáni autóbusszal érkeztem vissza Csíkszeredába, mondja a feleségem, hogy a városban milyen felfordulás van. Azonnal vettem a kabátomat, és kijöttem a térre. Lent a közönség között helyezkedtem el. Estefelé volt, kicsit tájékozódtam. Nem engedtek be. Egyrészt a tömeg nem engedett, másrészt volt az emberekben egy félsz, hogy nehogy megtorlás vagy valami ilyen jellegű erőszakos cselekmény történjen. Jelen voltam akkor is, mikor Gere Mihályék az erkélyről beszéltek, mikor Bereczki doktor beszélt, mikor Bajkó doktor beszélt. János Palinak a beszédére emlékszem, nagyon komolyan, történelmi tényekre alapozva érvelt. Ahogy kezdett lecsendesedni a dolog, és kezdtek bemenni a behívottak az épületbe, akkor én is bementem és jelen voltam, amikor az alagsorban zajlott a gyűlés. Minden területről voltak ott képviselők: a kisipari szövetkezettől, az építkezési vállalattól, a helyi ipartól. Minden egyes rétege a városnak képviseltetve volt ebben a csapatban, amelynek tagjait az emberek közfelkiáltással javasoltak.

– Mit kiabált a tömeg?

– Például azt, hogy éljen a párt első határozata. Az első határozat az volt, hogy Csíkszereda legyen a megyeszékhely. A fiatalok közül sokan mondták, műjégpályát akarnak. A nagy döbbenet az volt, hogy Alcsík Szentkirálytól kezdődően leszakadt volna egy másik megyéhez. Óriási volt a felháborodás. Alcsík elszakítása megbénította volna az egész medencét, Székelyföld megcsonkítása lett volna. Ezért a falusi emberek is fel voltak háborodva, ha lett volna eszközük, biztos eljöttek volna, ahogy jöttek Balánról a bányászok, Csicsóból a vasutasok. Ezt a fajta csonkítást még akkor sem lehetett volna elfogadni, ha végül nem Csíkszereda lett volna a megyeszékhely.

– Ön szerint ki szervezte?

– Volt egy spontán szerveződés, az elégedetlenség élt az emberekben. Azon csodálkozom, hogy az emberek mennyire lojálisak voltak. Mert azért ismerjük a csíki embert… De nagyon-nagyon okosan viselkedtek. Kicsit büszke voltam arra, hogy nem lett agresszivitás. Lehet, hogy páran ittak egy kis pálinkát, mert nagy hideg volt, de nem volt meghatározó. Az emberek felelősséggel jöttek a tüntetésre. Nem egy gyülevész népség volt, hanem egy belső tudattal jövő embertömeg. Őszintén és tisztességesen akarták, hogy ez helyzet a város és a környék javára dőljön el.

Daczó Katalin

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.