Ötvenesek bölcsességei

2 896

Már nem számít, hogy ki milyen autóval érkezett, az sem, milyen ruhában, hány kilósan, valahányadik férjjel-e vagy egyedül, mint ahogy az sem szempont, hogy az alma materben találkozzunk: 35 év – 53 év elég ahhoz, hogy csak a lényeg maradjon: az ötvenesek bölcsessége. Ezt éreztem a székelyudvarhelyi tanítóképző 1983-as évfolyamának végzettjeként a Sepsiszentgyörgyön megtartott 35 éves érettségi találkozón.
Hargita, Kovászna, Maros, Kolozs, Beszterce, Szilágy, Bihar, Szeben és Temes megyéből verődtünk össze 39 évvel ezelőtt az ország egyetlen megmaradt magyar nyelvű tanítóképzős osztályába, Székelyudvarhelyre, és ballagásunk óta soha többet nem voltunk – és mivel egy osztálytársnőnk elhunyt, immár nem leszünk – mindannyian egy helyen. Harmincöt lány, egy fiú, tizennyolc városi és ugyanannyi falusi alkotta az osztályt, magyar televízión felnőtt váradiak találkoztak a székelyderzsiekkel, nagyvárosok levegőjét hozók a falun kívül addig nem mozdulókkal. Nem volt konfliktusmentes az együttlét az első években 70, majd 30 személyes hálókban, a hideg folyosókon, ahol a szekrényeink álltak, s most is kiráz a hideg, ha a közös, tömeges zuhanyzásokra gondolok. De hál’ istennek volt élet a bentlakáson kívül is, voltak igazán nagyszerű tanáraink, és egy kisvárosű pezsgő művelődési élettel, amiben részt vettünk, ha éppen kimenőnk volt. Hanem pedig – nevelői/osztályfőnöki engedéllyel – kettes sorokban vonultunk táncházba, színházba, irodalmi körre… Ki-ki megtalálta a neki való kitörési pontot az utálatos „intriből”.
Érettségi találkozót minden öt évben tartottunk, így immár a hetedikig jutottunk: összejöttünk már a karrierünk kezdetén és csúcsán, mások és a magunk gyermekeivel vesződő tapasztalatlanként és különböző fokozati szinteket vagy sok esetben főiskolás oklevelet szerzett tapasztalt pedagógusként. Gyakoroltuk már különböző módon a jeligénkké választott, örök érvényű Kányádi-sorokat: „Aki megért s megértet, egy népet megéltet”, és lettünk tanárok, újságírók, szociális munkások, turisztikai vállalkozók itthon és külföldön, Székelyföldön és szórványban. Kiderült, hogy a pedagógusok főnöke egy időben az egyház, a polgármesteri hivatal, a tanfelügyelőség, az igazgatóság és a szülők, kiderült, hogy mindenütt a gyereklétszám csökkenése a legnagyobb gond, mert egyre több az összevont osztály, a megszűnt iskola miatti munkahelyváltás. Volt, aki azt panaszolta, hogy meghaladja a számítógép, de akadt másodéves egyetemista és kisgyermekes anya is az osztálytársak között. Sokfélék vagyunk, de legalább „megszoktuk, hogy ilyenek vagyunk”. „A lábunk visszeres, a fenekünk aranyeres”, a két kezünk nem elég, mert megöregedtek a szüleink, akiknek segíteni kell, és felnőttek a gyerekeink, akiknek segíteni kell. Meg kell osztanunk magunkat, de közben gondolnunk is kell magunkra, s menekülésként van, aki sportol, van, aki olvas, másvalaki kerámiát készít művészi szinten. Soha nem késő semmibe belevágni, mondták a „lányok”, mert az ötvenéves nem öreg, csak régóta fiatal, az ötvenéves már tisztában van azzal, hogy ha fáradt az ember, le kell ülnie, és azt is tudja, hogy ennél jobb már nem lesz. Hát akkor ilyen a jó.

Daczó Katalin

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.