Ott a helyünk!

368

Aki érett ésszel nem érte az önkényuralmi időket, annak a kommunizmus bukását követő első esztendők közbeszédé­nek stílusa is ugyanolyan kérdőjelekkel teli és „vadregényes”, mint maga a múlt rendszer. Sajtónyelvi időutazás elolvasni, hogy nemzeti kérdésekben hogyan közöltek lapjaink a rendszerváltás utáni években. Mondjuk a vásárhelyi fekete márciust követő hónapokban… Sőt években. Számomra például meglepő, hogy 1994-ben, amikor Csíkszentmárton kézbe vette az úzvölgyi honvédtemetőt, és az akkor még tehénlepényes legelőt évtizedek során méltóságteljes emlékhellyé alakította, a sajtóban olvasható beszámolók zöme „finomkodik”.
A Hargita Népe egyik tudósításában például ez áll: „Az emlékműállítás nem irányul senki ellen, nem sérti mások nemzeti önérzetét, csupán az önbecsülés, az elődök tiszteletének jele, ami nemcsak joguk, hanem egyenesen kötelességük.” Négy év demokrácia után még mindig mintha saját magunkat is nyugtatgatnunk kellene, hogy igen, ezt nekünk meg szabad lépnünk, ehhez nekünk jogunk van. Mi több, a korabeli publicisztikákat olvasva nyilvánvalóvá válik, hogy azokban az években tökösség volt nyilvánosan vállalni a jogainkért folytatott harcot. Az avatáskor például előzékenységből a magyar himnusz nem hangzott el, csak a székely.
Nyílt és rejtett megfélemlítés, a bizalom szétverése és a bizalmatlanság fenntartása – egy-két címszóban ez az oka annak, hogy csendesek vagyunk. Még az üvöltéseink sem hallatszanak messzire, mert vagy a hangadóink vállalhatatlanok, vagy pedig bennünket tart kussban a közöny. És így sikkadunk el közösségként. Mert ma már finomkodnunk sem muszáj, beszélhetünk nyíltan a nevetséges dáko-román kontinuitáselmélettől kezdve Trianonon át az úzvölgyi ármánykodásokig, bátran elénekelhetjük a magyar himnuszt is (legalábbis elvileg), valahogy mégis játékszerek maradtunk. Nemcsak a többségieké, hanem a saját magunkéi is.
Erre a legjobb példa talán a pápalátogatás, amelyen az egész világ szeme láttára bizonyítottuk, hogy még egy ilyen történelmi lehetőséggel sem tudunk élni. Magunk között megosztottak voltunk, a bukaresti hatalom pedig elérte, hogy ne merjünk tömegesen népviseletben, zászlókkal felvonulni a Szentatya elé.
Mi a tanulság? Vezérszónokaink akár finomkodnak, akár az asztalra csapnak, csak szűk támogatottsággal maradnak. Egyénenként nem tesszük meg azt, amit megtehetnénk. Kivételek persze vannak. Ők azok, akik nyilvánosan kiállnak Úzvölgyéért vagy a MOGYE-ért, és jelenléttel, hangos szóval állást foglalnak. De lassan már az is nagy dolog, ha a Facebookon megosztunk egy-egy jogtiprás elleni eseményt, cikket.
Legújabban abba nem tudok beletörődni, hogy nem találnak ügyvédet az úzvölgyi közigazgatási perhez. Filmekben pro bono vállalják az ilyesmit, és „kisebb” kérdésekben ma is meg-meglépik a „civilben” ügyvédként működő egyes politikusaink. De a nagy, nemzetközinek is minősülő tét elrettent. Merthogy kedvezőtlen forgatóköny esetén sokat kell utazni, ez az egyik kifogás. Ugyan, kérem!
Közeleg az alkalom, amikor megmutathatjuk, hogy azért mégsem ennyire drasztikus a helyzet. Augusztus 26-án, az 1944-es úzvölgyi pusztítás 75 éves évfordulóján minél többen ott kell lennünk! Várható, hogy sunyi lépéseket tesznek a megfélemlítésünk irányába, és megpróbálják elérni, hogy minél alacsonyabb számban jussunk el Úzvölgyébe.
25 évvel ezelőtt Bákó megyei kerülővel, Dormánfalva felől mentek a helyszínre azok a székelyek, magyarok, akik az első tömeges úzvölgyi megemlékezés alkalmával emlékművet is avattak. Igazoltatták őket és lejegyezték a rendszámokat. Mégis ott voltak. Most ezreknek kell ott lennünk, mert a „bealtatásunk” folyamatban van. És ha látják, hogy álmosodunk, még tovább mennek a történelemhamisítással.
Hétfői nap lesz. Munkanap a szabadságolások idején. És mi ismét megmérettetünk. Tegyünk róla egyénenként, hogy ezúttal erős tömegként zárjunk össze!

Kovács Hont Imre

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek