Ősszel, diploma-vággyal

133

Jövőre fog érettségizni a leányzó, akivel mostanság találkoztam. A múltkor még tudta, hogy mi szeretne lenni, teljes magabiztossággal vágta rá, ha kérdeztem, hogy magyar–angol. Nem meccs, hanem egyetemi magyar és angol szak. Kizárólag a kolozsvári bölcsészkaron, mert az az igazi. Meg is indokolta: a magyar nyelv és irodalom nagyon fontos – számunkra, nyilván –, szereti, a kötelező olvasmányok többszörösét olvasta el az elmúlt négy esztendőben, jól eligazodik a műfajok és a szerzők közt. Talán titokban még alkotói próbálkozásai is vannak, ezt abból gondolom, hogy blogot ír, és hozzászól bizonyos témákhoz. Ebben a vonatkozásban már nem vagyok annyira otthonos, csak sejtem, hogy mikkel foglalkoznak a virtuális tartományokban a fiatalok. Szóval kommentel, lájkol, teszi-veszi a véleményét, s még valami műkedvelésben is benne van. Énekel. Színpadon játszik. Táncol. Ha úgy van, akkor gitározik. Angolul pedig tűrhetően cseveg, meggyőződhettem róla, hiszen a nővére lengyel barátjával a múltkor – ők Londonban jöttek össze – elég jól értekezett.
Pár hete azonban megingani látszott a korábbi határozott szakválasztás, mert a pszichológiát kezdte emlegetni. Miért? – kérdeztem. Azzal indokolta, hogy izgalmas. – Miért? Mitől? – Ám azt is vegyíteni kellene valamivel, nyelvvel, gazdasági ismeretekkel, valami gyakorlati tartalommal, mert önmagában nem elég. – Ha már diplomát szerez az ember – tette hozzá nyomatékosan, de affektáló hanghordozással –, akkor éljen meg belőle!…
A hét végén is beszélgettünk. Most úgy látszik, hogy a francia–német a menő nála, s ő arra menendő. Azt olvasta valahol, hogy kétezer francia-tolmácsra lenne szüksége az országnak, mert itt senki sem akarja, nem tudja, s nem képes normálisan kalauzolni az idegent, főleg a franciát, mert az úgy bennrekedt a saját világnyelvében, hogy mást nem beszél. Újabb fellángolás – gondolom –, várjuk ki a végét, hiszen júniusig bármi megeshet, s még ott az a fránya érettségi is, ami újabban bökkenő, bukkanó, buktató, jön a nagy kicsengetési láz, a ballagás és a számtalan buli, utána meg a hideg zuhany, a cezúra, s az élet sínpárja úgy viselkedik, mintha a semmibe futna tova. – Sikerülni fog! – vágta rá magabiztosan, és elindult felfelé a „sánta-lépcsőn” a gimnázium szép főépülete felé – Majd jövő tavasszal, vagy inkább júniusban…

SImó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek