Összefüggésekről, egymást kiegészítő értékekről

Kultúra, közmunka, közérdek

115

Az utóbbi két esztendőben Fodor Adalbert Béla népzenekutató, egyetemi tanár, népzenész, karmester és civil aktivista – hogy csak néhányat említsünk azokból a szakterületekből és foglalatosságokból, amelyekben megtöbbszörözi önmagát – népdalköröket alapított Udvarhelyszék különböző településein.

Amikor arról kérdezzük őt, hogy tulajdonképpen hány ilyen csoportja van, mindjárt azt mondja, hogy el kell gondolkodnia, mert vannak olyanok köztük, amelyek a kezdeti nagy lelkesedés után megszűnnek, hogy aztán egy idő után ismét működni kezdjenek. Pillanatnyilag Székelykeresztúron, Székelyudvarhelyen, Felsősó­fal­ván és Parajdon tartanak heti rend­szerességgel énekes-találkozókat az Etnokultúra Alapítvány és az annak keretében mű­ködő Székely Napkorona Kul­túrközpont szervezésében. Gagy­ban, Magyaran­drásfalván alkalmilag gyűlnek néha össze.

A tánc felhőtlen öröme. Így is lehet igazi értékeket őrizni Fotók: Simó Márton

Gya­korló zenészként, kutatóként azt tapasztalta, hogy Ud­var­helyszéken a helyi, az ud­var­hely­szé­ki (!) hagyományos népdal, akárcsak a néptánc vagy a hangszeres népzene igencsak visszaszorult, kikopott a köztudatból és a használatból. Tisztában vagyunk azzal, hogy korábban, amikor a néptáncokat színpadon adták elő, azokhoz koreográfiát írtak, „összeállították”, alkalmazták az előadói viszonyokhoz. „A zene, a tánc új környezetbe került és másképp működött, és – mind a városi, mind a falusi nézőközönség – a hagyományostól nagyban különböző képet kapott így a saját kultúrájáról. Ez ugyan nagyjából megváltozott volt a 70-es, 80-as évek táncházmozgalma alatt, de a kilencvenes évektől napjainkig – mondta a szakember – még a falusi, a táncházas jellegű együttesek is elkezdték koreografálni a táncaikat, hiszen mind itthon, mind külföldi vendégszereplések alkalmával, igyekeztek minél tetszetősebb előadásmódot begyakorolni, hogy valóban reprezentatív legyen mindaz, amit bemutatnak. Szép lassan feledésbe merült a hagyományos falusi népzene- és néptánckultúra, a népdal is, amit az előttünk járó kutatók, illetve mi magunk a hetvenes-nyolcvanas években még hallhattunk és gyűjthettünk. Ma már majdhogynem fellelhetetlen olyan hely, ahol természetes körülmények között, az eredeti keletkezési közegükben élne és működne ez az értékes népi szellemi hagyaték, amely azonban még mindig ott lappang, pislákol a falvak népében, különböző tudatszinteken, mintha azt várná, hogy újra feléledjen, vagy hogy valaki felélessze.”

Nem csak táncoltak, daloltak is

Abásfalván immár egy éve követjük Fodor etnomuzikológusi tevékenységét, hiszen tanúi voltunk annak, hogy összehívta a helyi cigányzenekarok tagjait és a március 15-i ünnepségre készülve az 1848–1949-hez kapcsolódó dallam- és népdalkincset „támasztotta fel”. Később ezekkel a zenészekkel Székelyudvarhelyen is vendégszerepelt, majd következett az abásfalvi falunap, és a községi „projekt”, amely azt jelenti, hogy a zenészekkel és a népdalkörösökkel szervez közös esteket, amelyekbe bevonja a helyieket is. Hívja, várja, hogy jöjjenek énekelni.
Legutóbb Homoród­szentmár­tonban és Kénosban tarthatott ilyen programot. Ha nem is sikerült a – tizenkét faluból álló – községet az elvárások szerint bevonni, de azért három, egyenként 60-70 létszámú, jól sikerült, élményteli megtartott rendezvényről beszélhetünk.

Az őszi hálaadási ünnepségre megjelent falufüzetben a szakember tanulmányt írt az abásfalvi cigányzenészekről, származásukról, az általuk ismert és használt zenéről, illetve röviden bemutatta a négy – Majláth, Káló, Kelemen és Husza családok – zenekarba szerveződő muzsikusait, azt is közölve, hogy milyen felállásban, milyen hangszereken játszanak.
A bizalmi index magas Fodor és a zenészek közt, hiszen annak idején – a 70-es, 80-as években – sokszor gyűjtött a ma aktív muzsikusok szüleitől, nagyszüleitől. Zenészként ismeri a teljes örökséget, a modort, a stílust, amelyben a néhai prímások játszottak és vezették a zenekarokat. Fodor Béla tisztában van azzal, hogy a mai abásfalvi cigányzenészek tudják is mindazt, „csak azért nem húzzák, mert a népek nem kérik, viszont számukra is döbbenetes volt az önfelismerés, hogy mind bennük rejtőznek ezek a régi dallamok! Hasonló a helyzet a népdalkörökön is”.

A zenét, a népdalt egyaránt vissza kell hozni az életbe, hogy ne csak emlékként, felgyűjtött értékekként létezzenek, gondoskodni kell, hogy kreatívan újra integrálódjanak a közösségek helyi kultúrájába. És ott, ahol kell. Tudatosan, irányítással lehet visszavinni a faluba, oda, ahol annak idején keletkeztek, ahol „működtek”, s ahonnan a táncházmozgalom révén, a múlt század 70-es, 80-as éveiben áthagyományozódtak a városi táncházakba.

Homoródszentmárton polgár­mesteri hivatala úgy segítette és segíti ezt a tevékenységet, hogy az egyébként szociális támogatásban is részesülő zenészek közös szerepléseit a Fodor Béla által szervezett népdalesteken és egyéb zenés-táncos hagyományőrző programokon közmunkaként értékelik, és a zenészek így „kiváltják” egy-egy fellépéssel a havi szociális munkakötelezettségüket. „A kultúra, a hagyomány gyakorlása és művelése is a köz érdekét szolgálja, bárcsak minél több település vezetése felismerné, meglátná az összefüggéseket, és képes lenne a kreatív együttműködésre.”

A Sóvidék, a Gagyvize-mente és még más falvakban is terveznek újabban a homoród­szent­mártonihoz hasonló programokat, amelyekre vinnék az „összevont” udvarhelyszéki népdalkörösöket meg a népi zenekarokat, ami azt jelenti, hogy azok a tagok jelennek meg, akik épp ráérnek, illetve meg tudják szervezni az utazásukat és az együttlétre szánt időt nem sajnálják. Etéd község falvaiban is vannak lehetőségek, akár az énlaki asszonykórust, akár a pillanatnyilag nem működő siklódi férfikórust is „szolgálatba lehetne talán helyezni”, integrálni, hiszen ez utóbbbiak pár éve bebizonyították Nagy Lajos karnagy-zenetanár irányításával, hogy hűséges őrzői a katonadaloknak, hogy csak egy műfajt említsünk, egy olyan társadalmi feladatot, a hadkötelezettséghez tartozó hagyományrendszert, amely alig másfél évtizede szűnt meg. A „dolgok” összefüggnek, érdemes párhuzamosan, több pászmán, több sávon haladni, hogy célt érjünk.

Simó Márton

Legközelebb 2019. január 19-én, szombaton, a Magyar Kultúra Napjához kapcsolódó rendezvénysorozat keretében találkozhatunk Fodor Adalbert Bélával, illetve érhetjük tetten egy újabb megvalósítás kapcsán: a 18 órától kezdődő gálaesten, amelyet a székelyudvarhelyi Művelődési Házban tartanak és átadják az Udvarhelyszék Kultúrájáért díjakat – az ő rendezésében hallgathatunk meg egy, a hagyományos udvarhelyi népzenei repertoárból összeállított válogatást.

 

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.