Őseink gazdag karácsonyi szokásvilága

90

Karácsonyfa, ajándék, töltött káposzta, szentmise – manapság ezek a legfontosabb elemei a karácsonynak. Régebben azonban jóval több szokás, hiedelem kapcsolódott az ünnepkörhöz. A vidékünkre jellemző karácsonyi hagyományokról kérdezte Kisné Portik Irén gyergyószentmiklósi néprajzkutatót Lázár Hajnal.

Fotó: Lázár Hajnal

– Van-e különbség az egyházi és a népi karácsony szellemiségében?

– A kereszténység legnagyobb ünnepei – a karácsony és húsvét – egykori pogány szertartások, illetőleg rituálék átlényegült változatai. Erre már maguk az ünnepek időpontjai utalnak. Karácsony a téli napfordulókor van, húsvét a tavaszi napéjegyenlőség és a holdjárás alapján kiszámolt ünnep. A természeti népek a másik két csillagászati határnapot is hasonlóan megünnepelték. A nyári napforduló a napimádás, illetve naptisztelet ünnepe volt, erre utalnak néphagyományaink, mint például Szent Iván éjszakájának tűzgyújtásra épülő rítusai. Az őszi napéjegyenlőség a betakarítás utáni, hálaadó ünnepre adott alkalmat. Ennek ízét egy kicsit napjaink gazdanapjaiban vélem felismerni, keresztényi átfogalmazásban, amikor a bő termés egy részét nem feláldozzuk, hanem a rászorulóknak adjuk.

– Mi volt jellemző az ünnepi asztalra régebben?

– A karácsonyi asztal terítése felért egy szertartással. Ilyenkor került elő az az abrosz, ami a pernefórium levélben is karácsonyi abrosz néven szerepelt. Tájainkon rendszerint fehér, sujtásos vagy magában mintás szövésű volt. Ha a gazdasszony anyja, anyósa vagy valamelyik nagyanya együtt élt a családdal, akkor a legidősebb abroszát terítették előbb az asztalra. Elővették a ládafiából az összehajtogatott abroszt, kibontották, két sarkát a fiatal és kettőt az idős asszony fogott a kezében, majd az asztal fölött kifeszítve ráborították az asztalra. Ugyanígy jártak el a fiatalasszony ünnepi abroszával is, amit az előzőre terítettek rá, úgy, hogy az abroszok összevarrásai keresztet formázzanak. Más esetben a gazda és a gazdasszony végezték az abroszterítés szertartását, s amíg simították, igazították, a rossz eltávolítására, a bőség megidézésére utaló szavakat mondtak. Például: „Hál’ istennek ezt a karácsonyt is megértük erőben, egészségben.” „Adja Isten, jövőben is legyen, amit az asztalra tegyünk.”
A kenyeret, a pálinkát és a bort, a gazda tette az asztalra, jelezve ezzel családfői szerepét. A sóról, a borsról, a fokhagymáról, mézről, tojásról, dióról, lencséről a gazdasszonynak kellett gondoskodnia, jeléül, hogy az élet apróbb, de mégis fontos dolgaiért ő a felelős. Ezeket majd az ünnepek után gondosan eltették, hogy az év közben adódó gyógyító, gonoszűző, termékenységvarázsló alkalmakkor hasznosíthassák. A sóval a támadó méheket csillapították, a borsot a hím szárnyasok ételébe keverték, hogy termékenyek legyenek. A gonoszűző fokhagymával bekenték az ajtófélfát, vagy a beteg állatot, illetve azok ételébe keverték. A fokhagymát és a mézet torokfájás kezelésére is használták. A házigazda feladata volt az ekevas, járom vagy járompálca, széna, szalma, különféle gabonamagvak, fejsze asztal alá helyezése. Szokás volt az asztallábak köré láncot tekerni, hogy a család és a gazdaság olyan erős legyen, mint a lánc. Ezen a láncon hajtották át Szent György napján az állatokat, amikor a legelőre „kicsapták”. Később a szénát jászolba tették, a szarvasmarhák eledelébe keverve. A magvakat, amit eleve egy edénybe összekeverve helyeztek az asztal alá, az ünnepek után a szárnyasoknak adták, hogy sokat tojjanak tőle. Tájainkon a búza, árpa, rozs, zab, bükköny keverékét „elvegyédnek” nevezték.
Az ételek tálalásában, mint a töltött káposzta, húsleves, sültek, pityókaételek, kenyér, kalács, egyéb sütemény, a leányok is segíthettek, de az abroszelhelyezésben még nem vehettek részt. Ezzel a kiváltsággal függ össze az a mondás, miszerint: „… majd akkor, ha már saját abroszodat felterítetted az asztalra”. Ez volt a férjes asszonyi állapot, aminek e tekintélyére ily módon is utaltak. Mivel igyekeztek a hízó disznót karácsony előtt levágni, a legfinomabb falatok kerültek ilyenkor az asztalra. Nagyon vigyáztak arra, hogy egyetlen morzsa se vesszen kárba. Az ünnepek alatt az abrosz az asztalon maradt, és utána összehajtották és eltették, a vetéskor elővették. Nem mosták ki, mert azt tartották, hogy a mosással a varázsereje elvész. A morzsákat beleszórták a vetőmagba, hogy áldás legyen a termésen. Volt rá eset, hogy a vetőmagot tették a morzsás abroszba és a gazda abból szórta el a magvakat a szántóföldbe.
Adott esetben, ha megbűvölték a tehenet, vagy kelés lett a tőgyén, a karácsonyi morzsából valamennyit megégettek és a füstjével űzték el a gonoszt.

– Az éjféli miséhez milyen szokások kapcsolódtak?

– Az éjféli misén illett ott lenni. A legények és a leányok azonban az áhítaton túl is szerettek volna olyan dolgokat is megtudni, amit csak ekkor lehetett. Ádám és Éva estéjén próbálták ki a Luca-székét. A tizenhárom féle fából, tizenhárom napig készített székre állt fel az éjféli misén az a legény, aki tudni akarta, hogy kik a boszorkányok a faluban. Egy lyukas fakanálon keresztül szemlélődve, meglátta a boszorkányt, az ugyanis szarvakat viselt a fején. Csakhogy, jaj volt annak, aki ezt megleste, mert a boszorkányok üldözőbe vették. Erre fel kellett készülnie a legénynek, a zsebét megrakta mákkal, s amikor a boszorkányok üldözőbe vették, elszórta, hogy amíg azt szedegetik, ő egérutat nyerhessen. Hazaérve a Luca-széket el kellett égetni, mert további rontás eszköze lehetett. A tűz a boszorkány bosszúját is ártalmatlanná tette. Ez az oka annak, hogy a múzeumok alig tudnak kiállítani Luca-széket, mert amilyen hitben készültek, ugyanolyan hitben pusztultak el. A leányok pedig fontosnak tartották a szerelemvarázsló praktikákat megejteni. Ezért az éjféli mise előtt a leányok a harangkötélből kitépnek három darabkát, a mise alatt szétmorzsolták és hazafelé az úton elszórták, hogy annyi kérőjük legyen, ahányan rátapostak a kötéldarabkákra. Mások a szalagjuk alá kötötték és ott hordták kiskarácsonyig (újévig), s csak azután dobták a keresztútra, azzal a titkos céllal, hogy sok kérőjük legyen. Amikor azt mondták az ügyes, tehetős legényről, hogy jól meg kell nézze, hogy hova lép, az efféle praktikák elleni óvásra figyelmeztették. Az éjféli miséről hazajövet a leányok szerelmi jóslást végezhettek. Tizenkét papírdarabkára, egy-egy férfinevet írtak. Készítettek tizenhárom grízgaluskát és egy kivételével a közepébe nyomkodták sorra a cetliket. Egy üresen maradt. Lobogó vízbe egyszerre beledobták őket, s amelyik elsőnek feljött a víz tetejére, a gyakorlat szerint olyan nevű lesz a férjük. Ha az üres gombóc jött fel, biztos, hogy a leány nem ment férjhez a jövő évben. Mondták is a vénleányra, hogy szegénynek mindig csak az üres gombóc bugyogott fel a víz tetejére. Azt tartották, hogy az éjféli mise idején a házi állatok emberi nyelven beszélgetnek, és kipanaszolják bánatukat, elmondják véleményüket a gazdáról. Azonban, jaj annak a gazdának, aki hallgatódzással tölti a mise idejét és nem megy templomba, mert annak jövőben semmilyen terve sem sikerül, még az állatokkal sem fog bírni. Erre a szomszéd faluból mindig volt egy példa.

– Mi az, ami tiltott volt, mert rosszat hozhat, és mi az, amit szerencsehozónak tartottak őseink?

– A hiedelmek betartása általában jót, be nem tartása rendszerint rosszat jelentett. Ezért igyekeztek eleget tenni a megfelelő szokásoknak. A lányok nem mulasztották el az alkalmat, a karácsony esti harangszókor kútba nézni, mert hitük szerint megláthatták a jövendőbelijük arcát. Ilyenkor, cukrot vagy mézet szopogattak, hogy tudják magukhoz édesgetni a kedvest. A legények karácsony estéjén óvakodtak a zsíros étel fogyasztásától, hogy a feleségük majd ne legyen kövér.
Az ünnepek alatt nem volt szabad sem kölcsönkérni, sem kölcsönadni semmit, mert vele kiadták volna a szerencsét. Tilos volt a sepregetés, pallérozás, mert kiseperték, kipalták volna a szerencsét. A mosás, varrás, fésülködés, körömvágás ugyancsak a tilalmak közé tartozott. Nem vitték ki a szemetet sem, mert kivitték volna a szerencsét is a házból.

– A karácsonyi éneklés szokása ma többnyire a gyermekek körében él, a felnőttek jóval kisebb számban őrzik a hagyományt…

– Nem is olyan régen a legények, a házasemberek vagy éppen a komák, a sógorok korcsoportonként „összeverődtek”, és elmentek azokhoz a házakhoz, ahol megénekléssel tisztelték meg: 24-én este az Ádámokat és Évákat, ugyanakkor bárhol karácsonyt énekeltek, 25-én este az Istvánokat, 26-án pedig a Jánosokat. Szentestén, népi vallásos vagy folklorizálódott egyházi énekeket énekeltek. Ilyen a Mennyből az angyal, a Pásztorok, pásztorok, a Pásztorok a falu szélen stb. kezdetűek. A következő napon az Imé, egykor Szent István, másik este az Óh, szent János kezdetűt énekelték. Igazi karácsonyi hangulata volt annak a falunak, ahol közelről, távolról hallani lehetett az éneklőket, amit csak tél-túl egy-egy kutyaugatás zavart meg.

– A karácsonyfa-állítás viszont nem túl régi szokás…

– Ma már elképzelhetetlen a karácsony karácsonyfa nélkül, bár az ünnepkör legfiatalabb szimbólumai közé tartozik. Az Ádám és Éva estéjén teljes pompájában díszelgő karácsonyfa az első emberpár bűnesete folytán elvesztett éden gazdagságát villantja fel. Almái, diói, későbbi gömbjei, a csábító gyümölcs emlékei, a körbefutó girlandok, kígyó módjára ölelik át a fenyő koronáját. Maga a tény, hogy mindez Jézus születésének elő estéjén készül el, a megváltás örömének hírmondójaként is értelmezést nyer.
A XVI. században reformáció hatással volt a karácsonyi ünnepkörre is. Az addigi templomi liturgiaközpontú ünneplési forma a Biblia otthoni használata kapcsán átlényegült családi ünneppé. A változás újabb szokásokat termett, ilyen volt a karácsonyfa-állítás is. Elsőre Luther Márton állított gyermekei számára karácsonyfát, igaz, akkor még Krisztusfának, Christbaumnak nevezték, amit átvett a németalföldi protestáns világ, majd a XIX. században Magyarországon is meghonosodott. Az első magyar karácsonyfát Brunszvik Teréz, a magyar óvoda megalapítója állította Aszódon 1824-ben. Előbb az arisztokrácia és a polgárság vette át a szokást. A nép körében történő meghonosodása lassúbb folyamat volt, előbb fenyőágakra kötöztek gyümölcsöt, édességet, perecet. Idővel felváltotta ezt a fenyőfa. A szaloncukor magyar találmány, és magyar szokás azzal ékesíteni a karácsonyfát. Az első említése a híres Dobos cukrász 1881-ben megjelent receptkönyvében található. Hegyes József 1891. évi szakácskönyve már 17-féle szaloncukor receptjét közli. Az első csokoládéba mártott szaloncukrot pedig Tímár József élelmiszervegyész készítette erzsébetvárosi cukorkaüzemében. Az ő találmánya a világszerte kedvelt pálcikás nyalóka is.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.