Örüljünk!

54

Az Oscar-díjat, vagyis a filmszakma legrangosabb elismerését szerezte meg a magyarországi Nemes Jeles László holokausztdrámája, a Saul fia című film. Ez tény. Mint ahogy az is tény, hogy ezt megelőzően 1981-ben Rofusz Ferenc A légy című animációja, egy évvel később pedig Szabó István Mephistója is sikert aratott az Oscar-gálán. Azt is tényként könyvelhetjük el, hogy ebben a sikerben nekünk, erdélyi magyaroknak is van egy kis részünk a film egyik jelentős szerepét játszó Molnár Levente és egy mellékszereplőt megjelenítő Orbán Levente által. A két név azért is érdekes számunkra, mert előbbi – noha nagybányai születésű és a kolozsvári színház művésze – pályája kezdetén megfordult Gyergyószentmiklóson a Figura Stúdió Színháznál, utóbbi pedig csíkszentmiklósi születésűként a csíkszeredai Nagy István középiskolában végezte tanulmányait, majd a sepsiszentgyörgyi M Stúdió Mozgásszínház színésze lett. Tehát két olyan színművészről van szó, akik itt, közöttünk jártak-keltek, mielőtt az amerikai angyalváros díjkiosztójának közelébe kerültek – a hollywoodi Oscar-gála kb. olyan rangú esemény a filmes szakmában, mint a négyévente rendezett olimpia a sportban.
Ünnepelni tehát jócskán van okunk, mégis az utóbbi napokban azt látom a közösségi oldalakon, hogy egyesek fanyalognak, nyafognak ahelyett, hogy örülnének az újabb magyar filmes sikernek. Egyes fanyalgók szerint azért nyert, mert „olyan” témát dolgoz fel, más nyafogók pedig „parasztvakításnak” nevezik a sikert, míg megint mások azt latolgatják, miért ez nyert, miért nem más magyar film, például olyan, amelyik a trianoni békepaktumot vagy egyéb „nagy magyar tragédiát” jelenít meg. Ráadásul mindez nemcsak a közösségi oldalak kommentjeiben zajlik, hanem a magyar média bizonyos szegmensében is.
Ezzel szemben meglepő módon a román sajtó attól hangos, hogy a „românul Levente Molnar” Oscar-díjas lett. Pedig jól tudják, hogy magyar, sőt olyan sajtóorgánum is akad, amelyik ezt le is írja, mégis valami módon magukénak akarják tudni a sikert, ha mind „de al nostru”, azaz „a miénk” alapon is. Ráadásul sehol nem lehet olvasni egyetlen negatív írást sem ezzel kapcsolatosan – na jó, a cikkek alatti kommentekben van, de ennyi kell is, nehogy nagyon rózsaszínben lássuk a világot. Nyilván vannak, akik erre is felhördülnek, s emlegetik, ha siker van, akkor „românul” jelzővel illetnek bennünket, erdélyi magyarokat, de mihelyt valami rossz történik, rögtön „ungur”-ok leszünk (jó esetben), lásd például a kézdivásárhelyi robbantásos históriába keveredett hétvármegyéseket. Pedig itt sincs másról szó, mint arról a jelenségről, amikor rendre „românul”-nak vagy „românca”-nak becézik a romániai magyar élsportolókat, akik a dobogó legfelső fokára állnak valamelyik rangos versenyen. De nem is ez a lényeg, mert sokkal egyszerűbb és prózaibb a magyarázata annak, miért akarnak annyira részesülni a magyar filmes sikerből a románok is. Azért, mert 1967 óta próbálkoznak bekerülni a válogatóba sikertelenül, mindeddig csak a jelölésig jutottak el több mint kéttucatszor. Pedig a kommunizmus éveiben gyártott néhány filmet leszámítva a többi igazán jó film – láttam közülük néhányat. S akkor kanyarodjunk vissza az elejére: míg a románok egyetlen Oscar-díjas filmmel sem büszkélkedhetnek, addig nekünk, magyaroknak van három. Kérdem én: emiatt kell hörögni és acsarkodni?! Nem lehetne egyszerűen örülni a sikernek?

Jánossy Alíz

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.