„Olyan a székely falu, mint a farkát vesztett gyík”

1 182

Ezt a szállóige erősségű mondatot pár évvel ezelőtt Cseke Péter bátyám írta volt le. Valahogy megmaradt bennem, s felidéződött újfent. Egyrészt azért, mert eszembe juttatja a létezett szocializmusban fungáló Falvak Dolgozó Népe című lapot, illetve annak jogutódját, a Falvak Népét, mert az – rövid reinkarnáció után – aztán „anyagi források hiánya miatt” 1992 augusztusától odaveszett, és sajtótörténeti címszóvá vált lexikonjainkban. A székely falu azonban még nem.
A minap éppen Szolokma irányából, Küsmödön és Etéden át haladva, Énlaka, Firtosváralja és Székelypálfalva iránt közeledtünk a Székely Anyaváros felé. Nem is akármilyen eseményről jöttünk, a Firtos falvaihoz hasonlóan, de már a szomszédos Maros megye egyik félreeső bugyrában, Szolokmában tartottunk aznap népviseleti seregszemlét a Sóvidék településeinek. Szencsedtől Fenyőkútig, Pálpatakáig, Korondig, Atyháig, Alsó- és Felsősófalváig, Parajdig, Szovátáig, majd a Kis-Küküllő mentén elhelyezkedő, további rokonlelkű kisrégiós településeiig, Sóváradig, Kibédig és Makfalváig terjedően szólítottuk meg az embereket és hívtuk képviselőiket erre a találkozóra. Ha nem is minden faluból, de az invitáltak zöméből kisebb-nagyobb csoportok azért eljöttek. Szolokma talán három évvel ezelőtt volt ennyire népes, a református templom nagyjavítás utáni újjászentelésekor, színes pedig ennyire talán soha. Számos ismerős elmondta, hogy megszámlálhatatlanul sokszor végigmentek az országúton, de soha nem kanyarodtak rá ebbe a kis faluba vezető bekötőútra. Ez az alkalom a hiánypótlásra is jó volt.
A főtámogató szervezet, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet nevében, annak képviseletében Szász Jenő elnök tartott a viseletbemutató elején rövid, ám igen figyelemfelkeltő beszédet. A hősök sírjáról volt szó. Többek között arról, hogy Szolokma központjában, ahová a három, a Küsmödi, a Siklódi és a Makfalvi utca torkollik egy kis térbe, kétszer annyi név van az első világháborús emlékművön, mint véle szemközt, a gyülekezeti ház udvarán elhelyezett, a második világégést idéző márványtáblán. Az is elhangzott kérdőleg, hogy vajon hány áldozata volt itt, Szolokmában és Székelyföld-szerte a kollektivizálásnak? És annak a huszonnyolc évnek, amely a ’89-es rendszerváltoztatás óta telt el napjainkig?
Próbáltunk úgy fényképezni az eseményen, hogy kizárólag a helyszínre, az épített örökségre és a népviseletre koncentráljunk. Hellyel-közzel ez sikerült is. Egyik ismerősünk azonban, amikor az új fotósorozatokat nézegette, megjegyezte, hogy az egyik székely ruhás kislány kezében egy „London” feliratú reklámszatyor van, amely azért jól hangsúlyozza a mai állapotot. Hogy merre van az a hetedhét ország, amelyet bejárunk mostanság. Olykor sértetlenül, gyakran viszont lelki sérülésekkel, amelyeknek nyoma annyira maradandó, ha nem súlyosabb, mint a világégéseké vagy a kollektivizálásé.
Készült most egy közös fotó is, amelyen legalább másfélszáz székely ruhás ember látható. Az utókornak szánt felvétel, amely hasonlóan az 1939-es faluképhez, egyfajta üzenet a jövőnek. Hátha nyolcvan év múltán lesznek még utánunk következők, akiknek jelent valamit az arcunk.
Mert sok minden ködbe vész. Romlanak az Isten számába hagyott, gondozatlan házak, a kapuk, a kerítések, bokrok lepik be a szántókat, medvék grasszálnak örökségünkben, de annyira gazdagok mégsem vagyunk, nem lehetünk túlzott felelőtlenségünkben, hogy teljesen hátat fordítsunk annak a vidéknek.
Abban a reményben kanyarodtunk rá az Udvarhely felé vezető útra, hogy mégiscsak lesz, aki arcunkat abban a távolinak látszó jövőben, mai székelyek ivadékaként felismerje majd egy hasonló seregszemle alkalmával.
Hátha…

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.