Ötvenéves a megye – Következmények, kis visszatéréssel

95

Sorozatunk mai részében egy, a nagyközönség számára eddig ismeretlen fényképet láthatnak az 1968-as megyésítési megmozdulásról. Készítője dr. Kraft Zsolt, diákként örökítette meg az eseményt. Ugyanakkor, immár a visszaemlékezések végéhez közeledve, az összegyűlt interjúk azon részleteiből tallóztunk, amelyben interjúalanyaink a megyeszékhellyé válás következményeiről szóltak. A vélemények megoszlanak. Ami biztos, hogy sosem tudjuk meg, milyen lett volna a másik Csíkszereda…

Fotó: Kraft Zsolt

Zárt ajtókkal
– 1968-ban én az akkori Matematika–Fizika Líceum tizedikes diákja voltam – emlékezett dr. Kraft Zsolt. – Már január folyamán téma volt a megyésítés, és előre örvendtünk, hogy megyeszékhely lesz Csíkszereda. Majd következett az a bizonyos kellemetlen epizód, amikor egy szombati napon közölték, hogy Udvarhely lesz a megyeszékhely, de ami még jobban feltüzelte a népet, az az volt – nekem is jó pár alcsíki osztálytársam, iskolatársam lévén –, amikor azt mondták, hogy Alcsík Kovászna megyéhez fog tartozni. Hétfőn az iskolában már beszélgettünk a dologról, és kedden délelőtt az első szünetben valaki elkezdte mondani, hogy gyűlés lesz a kultúrháznál. Nagyszünetben már jött a hír, hogy gyülekeznek az emberek a pártszékháznál. Elterjedt, hogy kéne mi is menjünk, és a tanárokkal is próbáltunk egyezkedni, mert már óra alig volt, ültünk a padok tetején és „osztottuk az észt”, mint általában a fiatalok. Csakhogy a 12 órás szünetben, amikor valóban indultunk volna, arra ébredtünk, hogy a kijárat be van zárva. Három kapuja van az iskolának elöl, a fronti kaput/ajtót csak a tanárok használhatták, az oldalsó kapunál mentek be a diákok, ahol karszámellenőrzés volt, és csak úgy léphettek be, és az a bejárat délben kettőig nyitva volt. Ugyanakkor megvolt a három hátsó kijárat is, de aznap, 1968. február 13-án, azokat is bezárták. Nem érettük, hogy miért, nem is kommentáltuk. Végül két órakor véget ért a tanítás, mindenki hazament. Mi ott laktunk a parknál, a középső tömbházban és meglepődtem, mert nem tudtam a tömbházat megközelíteni, ugyanis a tömeg teljesen lezárta a kultúrház felől az utat. Átmentem a parkon és végül az akkor még nem létező, mostani CEC-épület felől tudtam a tömbházba bemenni, másképp nem lehetett. Az erkélyünk a volt pártbizottság épületére nézett, és akkor készítettem ezt a két felvételt, nagyon hasonlók, csak az egyik sajnos kissé bemozdult. Kár, hogy csak kettőt kattintottam, nem gondoltam, hogy még valaha történelmi jelentősége is lesz.

– Mennyire volt hideg?

Balogh Zsigmond – 1968 után a megyei pártbizottságnál az oktatási kérdések felelőse

– Nagyon hideg volt. Ennek dacára a tömeg kitartott. Aztán mi is lementünk a szomszéd gyerekekkel együtt szétnézni, hogy mi történik. Ami feltűnt, hogy felülről, a mostani román templomnál az út le volt zárva. Oda volt beállva egy kék IMZ, az akkori milícia IMZ-je, és nem engedett senkit, sem autót, sem gyalogost lefelé az úton. Én úgy emlékszem, hogy a tömeg egész éjjel ott maradt – éjszaka indult a delegáció –, másnap délutánig, ha kisebb létszámban is, egészen, amíg kihirdették, hogy Csíkszereda megyeszékhely lesz, és a határt Tusnádnál húzták meg. Ugyanazon a héten, szombaton délben az iskola vezetősége meghívta János Pali bácsit, hogy mesélje el a bukaresti történéseket. Emlékszem, mondta, hogy terített asztal várta, finom falatokkal, aztán a főtitkár fogadta egy teremben, ahol volt egy hatalmas térkép és egy golyóstollat adott a kezébe Pali bácsinak, mert ő volt az, aki meghúzta az ominózus megyehatárt és az iskolában fel is mutatta azt a golyóstollat, mondván, hogy így csatolódott Hargita megyéhez Alcsík. Jóval később, a nyolcvanas évek végén kerültem Pali bácsival közelebbi kapcsolatba, és akkor is rákérdeztem, hogy emlékszik-e az eseményekre. Élénken emlékezett. Rákérdeztem, hogy Gyimesbükkel mi volt a helyzet? Azt mondta, hogy „ott nem engedtek a 21-ből”. Tehát a többit, amit húzott, elfogadták, de Gyimes esetében maradt a megyehatár, ahol volt.

Csiszér Lajos – 1968-tól a megyei tanfelügyelőség munkatársa, matematika szakos tanfelügyelő

– Milyen színű volt az írószer?

– Fehér-kék. Az első sorban ültem, jól láttam. Nem ceruza volt, golyóstoll, ez biztos.

Építkezés, iparosítás és ami vele járt
– Nagy építkezések következtek, s az volt a tanfelügyelőségen az első dolgunk, hogy létrehoztuk az építkezési szakiskolát. Nagyon nehezen, nyomorúságos körülmények között indítottuk el 1969-ben, de sikerült. Nagy részem volt benne. Rengeteg gyereket hoztunk át a bákói részekről, magyar csángó gyermekeket, rendszeresen mentünk és toboroztuk. Utána líceummá alakult, s később engedélyezték a posztlíceumi építészeti iskolát is. Amikor a faipari líceum építése kezdődött, kimentünk egy újságíróval arra a helyre, ahol most az iskolatelep van. Mondtam neki, itt lesz a líceum, itt a kantin, itt a tornaterem… Elkacagta magát, s mondta, hogy ebből nem lesz semmi. Hát lett…
– Én úgy vélem, hogy a sok építkezés mind azt igazolta, hogy mégiscsak életképes volt az új megye. Főleg gazdasági szinten, visszatekintve az elmúlt ötven évre el kell ismerni, hogy ez egy jelentős fejlődést jelentett. Persze a megyésítésnek voltak árnyoldalai is. Az építkezések után ide betelepedtek mások is, zavaró jellegű volt Csíkszereda megszokott régi életviteléhez képest. (…) Újraszervezték a községeket: Csíkszentkirály lett a központ, és hozzácsatolták Szentléleket, Fitódot, Mindszentet, Homoródszentmárton köré tíz-tizenegy falvat csoportosítottak, és a sort még folytathatnánk… De úgy értékelem ötven év távlatából, hogy pozitív történelmi esemény volt. Aztán, hogy azt a különböző tanulmányok, különböző dolgozatok hogyan értékelik, más kérdés.

Balázs Sándor – 1968 után gazdasági titkár

– Az 1968 után következő iparosításnak – még ha extenzív iparosításnak is tartjuk – a hozadéka az, hogy nagyon sok ember, nagyon sok fiatal nem kellett elvándoroljon, hanem itthon kapott munkahelyet. Volt lehetőségük mesterséget tanulni, családot alapítani, adtak lakást, s így lett a tegnap vagy tegnapelőtti gazdálkodó gyermekéből ipari munkás. Akkoriban a szakiskolákban, a gyárakban, s a szakmai tanfolyamokon, de még az iskolákban is nagy hangsúlyt fektettek a szakmai képzésre és továbbképzésre. Hiszen nem volt könnyű egyik napról a másikra a gazdálkodó gyermekből ipari munkást képezni. (…) De persze negatívuma is volt a dolognak, hiszen bármilyen gazdasági jelenségről legyen szó, ha azt túlzásba viszik, előbb vagy utóbb az érték, a minőség rovására fog menni. Nem lett volna szabad ennyire iparosítani Szeredában sem. Öt évet voltam később igazgató a Fonodánál. Akkor már a munkások majdnem húsz százaléka regáti és moldovai volt, mert már a szabad helybéli munkaerő, az utánpótlás elfogyott. És ez nemcsak a népesség homogenizálódásához vezetett, hanem értékteremtés, a munkatermelékenység csökkenéséhez is. (…)

Kalamár Gábor – a csíkszeredai be­ru­há­zási bank igazgatója

– A várost lebontották. Ennél nagyobb bűnt nem követhettek volna el. Sajnos ehhez hozzájárultak sokan az itteniekből is. Ez sok embernek, s az egész Csíkszeredának a lelkére kihatott. Épültek gyárak, történt gazdasági előrelépés is, munkát is adtak az embereknek, de összetörték Csíkszeredát. Ez az én véleményem. Itt születtem, s itt éltem, s azt mondom, az itteni tősgyökeres népet teljesen megsemmisítették.

Balázs Lajos – 1968-tól a kultúrbizottság főfelügyelője

Én néprajzkutatóként és a kutatási területem szemüvegén keresztül értelmezem a megyésítést. Sorsfordulat volt. Ezúttal nem egy személy, hanem egy nép, egy ország sorsfordulata. (…) Amikor ez a sorsfordulat eljutott arra a pontra, hogy kimondta a Nagy Nemzetgyűlés, hogy melyek lesznek a megyék, és hogy fognak kinézni, akkor kerültek a színtérre a szereplők. Akik korábban agitátorok voltak, azok lassan félrekerültek. Valahol megjelent egy szervező centrumfej, aki eldöntötte, hogy az átszervezés során a volt tartományközpontban felszabadultak bizonyos képességgel rendelkező emberek, és azokat nem lehet szélnek ereszteni, hanem át kell csoportosítani. Így alakult ki az a helyzet, hogy a volt rajoni vezetés egy része felszabadult és helyére elsősorban Marosvásárhelyről jöttek át volt osztályvezetők, szekciófőnökök. (…) A volt Hargita szálló feltelt Vásárhelyről idehelyezett emberekkel, aktivistákkal, akik a megyében kaptak ilyen-olyan megbízatást. Nem volt lakás, a jelenlegi Jégpálya negyed éppen ennek az átszervezésnek köszönhetően épült fel. (…) Úgy látom, hogy ma már nem az események hiteles feltárása a fontos, hanem az, hogy hogyan él az emberek tudatában, ki mire emlékszik.

Daczó Katalin

A cikk a Hargita Népe március 13-i számában jelent meg.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.