Nyilvános viselkedési párbajok

20

Az alábbi sorokban, amelyeket évszázadokon át nehezen kivívott kultúránk féltő szeretete sugall, a mai székely-magyar társadalomhoz fordulok intő szavakkal, hogy üzenjen hadat egy elburjánzott veszedelmes szokásnak, amelyet – ha a régi szójárással élünk – virtuskodásnak nevezhetnénk, de a „rendszerváltást” követő felfordult világ kifejezésmódja szerint találóan inkább hatalmaskodásnak és önbíráskodásnak lehet minősíteni. Ezeknek a keresztényietlen, rendbontó és minden jó érzést felháborító cselekményeknek, akármilyen forrásból erednek is, egyetlen vezérmotívumuk van, az, amelyet népszerűen így szoktak meghatározni: „Majd én megmutatom.”
Mi ez ellen a „majd én megmutatom” ellen kell indítsunk hadjáratot, éspedig a józanság, az erkölcs, a jogtisztelet, a méltányosság és a humanizmus jegyében. A féktelenkedők, az állandóan kirobbanni akarók, a békés együttélés felforgatói, a kultúremberek egymásrautaltságának meglazítói, a szúnyogot elefánttá dagasztó botrányhősök szereplésének s az úgynevezett nyilvános afféroknak szeretnénk már egyszer véget vetni, amennyiben ez a civilizáció módszereivel és eszközeivel lehetséges.
Van egy régi közmondás, amely így szól: Ne tégy másokkal olyant, ami rosszulesnék neked, ha azt mások tennék veled. Mit jelent ez? Első hallásra jogszabálynak tűnik, pedig több ennél: erkölcsi parancs, szinte előfutára a krisztusi igének, amely az egyisten vallásának alapvető tétele: szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Mert ha úgy szereted felebarátodat, mint tenmagadat, akkor nem fogsz neki sem testi, sem lelki fájdalmat okozni, nem leszel hozzá igazságtalan, nem követelsz tőle többet, mint amennyit az ő helyzetében te tudnál teljesíteni, méltányosságot tanúsítasz iránta az élet minden körülményei között. Méltányosnak lenni annyi, mint megközelíteni az IGAZSÁGOT, ezt a legfőbb emberi eszményt. Aki pedig az igazság közelébe jut, az Isten fényében tündöklik, mert embert az Istenhez semmi sem teszi hasonlóbbá, mint az igazság szeretete és szolgálása.
Megemlítek pár, a mindennapi élet profán esetére alkalmazható magasrendű erkölcsi szabályt. Az utcán, a nagy tolongásban véletlenül meglökök valakit, vagy a lábára lépek. Udvarias bocsánatkéréssel az ügy el van intézve. Hibázik, aki ezt elmulasztja megtenni, s csak az követne el nagyobb hibát, aki durván felelősségre vonná a taszigálót vagy a lábtiprót. Művelt emberek az ilyesmit néhány pillanat alatt mosolyogva elintézik. Sajnos, vannak olyan „bővérű” emberek, akik a bocsánatkérés ellenére is durván felelnek a bocsánatkérésre is. Arra hivatkoznak, hogy vannak idegek is. Persze, hogy vannak. Mégpedig a rendszerváltás óta alaposan megviseltek sokaknál a már-már elnyűtt idegek. De ismerek olyan főnöki beosztásban lévő embert, aki az alárendeltjeivel szemben határtalanul goromba, de egyszerre kisimulnak az idegei, az alázattól hétrét görnyed, ha történetesen az ő főnöke jelenik meg. Elég szomorú, hogy rendszerint csak a nagyobb nyerserő tartja kötőféken az ágaskodó idegességet, ahelyett, hogy a mások jogainak tisztelete és önérzetének respektálása hökkentené vissza őket a virtuskodó hajlam kibuggyanásától.

Gálfalvi Gábor, ny. ig. tanító

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.