Nyilvános párbajok

19

Ezekben a sorokban, amelyeket évszázadokon át nehezen kivívott kultúránk féltő szeretete sugall, a jelenlegi társadalmunkhoz fordulok, hogy üzenjek hadat egy veszedelmes szokásnak, amelyet – ha régi szójárással élünk – virtuskodásnak nevezhetnénk, de inkább hatalmaskodásnak és önbíráskodásnak lehet minősíteni. Ezeknek a keresztényietlen, rendbontó és minden jóérzést felborító cselekményeknek, akármilyen forrásból erednek, egyetlen vezérmotívumuk van, amelyet népszerűen így szoktak meghatározni. „Majd én megmutatom!”. Nos, mi ez ellen a „majd én megmutatom” ellen indítunk hadjáratot, a józanság, az erkölcs, a jogtisztelet és a méltányosság, meg a humanizmus jegyében. A féktelenkedők, a kultúremberek egymásrautaltságának megalázói, a szúnyogot elefánttá dagasztó botrányhősök szereplésének és az úgynevezett nyilvános afféroknak szeretnénk véget vetni, amennyiben ez a civilizáltság módszereivel és eszközeivel lehetséges. Nem bunkósbottal és ököllel, hanem felvilágosítással és ráhatással.
Van egy igen régi közmondás, amely így szól: „Ne tégy másnak olyat, ami rosszulesne neked, ha más tenné veled”. Mit jelent ez? Első hallásra jogszabálynak tűnik, pedig több ennél: erkölcsi parancs – előfutára annak a krisztusi intésnek, amely az egyisten vallásának alapvető tétele: „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!”, akkor nem fogsz neki sem testi, sem lelki fájdalmat okozni, nem leszel hozzá igazságtalan, vagyis méltányosságot tanúsítasz iránta az élet minden körülményei között. Méltányosnak lenni annyi, mint megközelíteni az Igazságot. Aki pedig az igazság közelébe jut, az Isten fényében tündöklik, mert embert az Istenhez semmi sem teszi hasonlóbbá, mint az igazság szeretete és szolgálata. A mindennapi élet néhány esetére alkalmazzuk ezt a magas rendű erkölcsi szabályt. Megyek az utcán, és a nagy tolongásban akaratlanul meglökök valakit, vagy lábára lépek. Udvarias bocsánatkéréssel az ügy el van intézve. Annál, aki ezt elmulasztja, csak a másik követ el nagyobb hibát, aki durván felelősségre vonja a taszigálót vagy a lábtiprót… habár nem szándékosan tette. Ha mégis kontroverzia támad a szabály magyarázása körül, ezt minden indulat és a felülkerekedés látszata nélkül elintézni. E sorok írója számtalan ilyen esetnek volt szemtanúja és szereplője, és úszott meg botrány nélkül. Semmi sem kell hozzá, csak egy kis önmérséklet, türelem, jogtisztelet, amely más érdekeit, igényeit éppúgy respektálja, mint a magáét.
Elnézést kérek minden túlérzékeny felebarátomtól, de most egy német közmondást idézek: „Ha olyan ideges vagy, miért nem csókolod meg a tüzes kályhát?” Ismerek ideges embert, aki az alárendelt tisztviselőivel szemben határtalanul goromba, ellenben egyszerre kisimulnak az idegei és az alázattól kétrét görnyed, ha történetesen a feljebbvalója áll vele szemben. Ez pedig a rendszerváltás után, mióta a magáncégek létrejöttek, egyre gyakoribb, tisztelet a kivételnek, de ne felejtse el senki, „honnan kelt fel”, mert egyszer fenn, egyszer lenn, s a jegenyefák sem nőnek az égig! El kellene ezen mindenki gondolkozzon.

Gálfalvi Gábor

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek