hétfő, november 30, 2020
custom_html_banner1

Hirdetés

Nyelv és diszkrimináció

Folyamatos követelőzéssel, sajtóbeli megjelenésekkel, és magával a nyelv állandó használatával lehet és kell tiltakozni a minket érő nyelvi hátrányok ellen. Így kellene. Itt. Ott. Ahol még lehet. Meg ott is, ahol egyébként azt hinnénk, hogy lehetetlen. Nincs eredmény. Csak falra hányt borsó. Még az is megteszi, ha okosan hajtjuk végre, s a szimbolikusság is üt annyira, amennyire kell.
Olvasom, hogy minap a múlt század húszas-harmincas éveire, a szocialista gyarmatosítás legsötétebb pártállami időszakára emlékeztetett az a fajta viselkedés, amikor egy brassói nagyáruházban egy akárki, egy többségi proli megengedte magának azt a luxust, hogy rászóljon az egymás közt magyarul beszélő vásárlókra, a potenciális kliensekre, akik épp a nagyromán érzelmű és buta hitű alkalmazott kapitalista kenyéradójának bukszáját jöttek vastagítani, hogy ne úgy beszéljenek. Bizonyára volt egy kiárusítás, amelynek román nyelvű reklámjait és szórólapjait értelmezve, pénzt költeni mentek oda holmi rommagyarok. Az is lehet, hogy egy jelentősebb összeget kívántak ott elkölteni, csak úgy, abból a megfontolásból, hogy jók a termékek.
De mi van akkor, ha nem idevalósiak, hanem külhoniak voltak a mi nemzettársaink – mint ahogyan lehettek volna angolok, hollandok, hottentották –, amikor ez a tájidegen szerencsétlen és kereskedői antitalentum odavartyogott a maga dákópata elvárásaival a teljes jogú magyarra? Akkor a helyzet még rosszabb, még súlyosabb, mert az Európai Unió egy másik államának polgárait alázták meg. De nagyon.
Nosztalgiával emlékeztetnek az idősebbek, hogy valaha a három nyelvnek, a magyarnak, a szásznak és a románnak egyforma volt a becsülete Kronstadtban. Bizony. Úgy ötven évvel ezelőtt. Míg ki nem mérték kilóra, dekára, márka fejében a szászokat Nyugat-Németországnak. Míg be nem áramlott a mézesmadzaggal idecsalt sok ezer szerencselovag a Kárpátokon túlról. Milyen jól eshetett érdemtelenül teret foglalni, félretájékoztatva és pozitívan diszkrimináltan éldegélni, s minden utcára köpködött tökmaghéjjal és anyázó káromkodással zülleszteni a kelet-közép-európai Transsylvaniát!
A minap beültem reggelizni a megyeszékhely kellős közepén egy étterembe. Szolid, szépen karbantartott hely, rend, tisztaság, jó konyha. Úgy emlékeztem, hogy a kiszolgálás is udvarias. Tényleg az volt. Egészen addig a pillanatig. Úgy tízpercnyi várakozás után előjött a söntésből egy leányzó. Rendben levőnek látszott. „Olyan, mintha ügyeske lenne” – gondoltam –, de azért hamar kiderült, hogy van egy nagy hibája. Egy kukkot sem tudott magyarul. Nem. Nem bizony. Még csak nem is törekedett. Váltott volna át angolra, hiszen azt a pár szót mindenki tudja, érti. Nem tágítottam. Úgy viselkedtem, mintha csak magyarul szeretnék és tudnék – én bunkó! – érvényesülni. Mert itthon vagyok. Mert a pénzemet itt akarom elkölteni ebben a lokálban. Mert. Mert. Nem akart igazodni a helyzethez. Erre megkértem, hogy szíveskedjék ideküldeni a főnökét. A şefet, a şefát nem a séfet. Vagy a patront.
Egy középkorú hölgy jött. Rendes. Csíki. Jóravaló fehérnép. Normális tájszólással. Mondtam, hogy mit tapasztaltam. És bejelentettem, hogy engem bánt, érti-e, sért és megaláz ez a helyzet… Erre felajánlotta, hogy meghív egy kávéra, egy akármire. Maradjak. És beszéljük meg a helyzetet.
Megköszöntem szépen, s mondtam, hogy én ide – ha tehetem – többé nem jövök. Talán egy év múlva. Mondjuk. De ha ismét így járok, mindenkinek megmondom, hogy légy van a levesben, és átvették ezt a hitvány köpködőt valami idegenek, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy mi a vendég, mi a szíves ellátás és mi a tisztes kereskedelem…

Simó Márton

Kapcsolódó cikkek:

14,238RajongókTetszik
0FeliratkozóFeliratkozás

Legfrissebb