2020, december 4, péntek.
custom_html_banner1

Hirdetés

Nincs szabály, hogy ki fertőződik meg

Tombol a koronavírus-járvány, tele vannak a kórházak Covid-19-betegekkel. Hogyan esett át a betegségen az, aki már átesett, milyen tapasztalatokkal – erre voltunk kíváncsiak. A gyógyult fertőzöttek történetei tanulságosak, amint azonban orvos alanyunk is rámutat, nincs általánosan érvényes szabály arra, hogy ki fertőződik meg, vagy hogy kinél hogyan zajlik le a betegség. 


Dr. Szabó Izabella, a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház Sürgősségi Betegellátó Egységének szakorvosa az elsők között esett át a betegségen:  

– Számomra nehéz periódus volt ez, és azok a csodálatos emberek tették ezt elviselhetővé, akik mellettem voltak egész idő alatt. Hála tölti el szívemet, mikor arra gondolok, hogy milyen sokan támogattak és támogatnak. Köszönettel és hálával tartozom a kezelőorvosomnak, az ápolóknak, családomnak, barátaimnak, kollégáimnak és minden egyes embernek, aki odaadásával, jó szóval, imádságával segítette gyógyulásomat. Bár a betegség megviselt, mind fizikailag, mind lelkileg, az a sok szeretet, odafigyelés, amit ebben a nehéz  időszakban kaptam, kimondhatatlanul nagy segítség volt nekem, segített továbblépni a nehéz perceken. 

Tavasszal még nagyon a kezdetén voltunk a járványnak, a félelem uralkodott el az embereken, ijesztő volt a gondolat is, hogy valaki a környezetünkben megbetegedhet, ne adj Isten, meghalhat. Ehhez hozzájárult az a tény is, hogy keveset tudtunk a betegség lefolyásáról, még kevesebbet a kezelésről. Egy láthatatlan, megfoghatatlan, ismeretlen „ellenséggel” álltunk szemben. Csík környékén én voltam a harmadik fertőzött, egy általam vizsgált és kezelt betegtől kaptam meg a koronavírust. Már a vizsgálat kezdetén sejtettem, hogy ez a beteg fertőzött lehet, de a vizsgálatokat, a kezelést, a beteg állapotának stabilizálását folytatni kellett. A vele töltött idő, illetve a szükségszerű közelség már átlépte azt a küszöböt, ami biztonságosnak számított. Fontos a távolságtartás! Az ezt követő negyedik nap kezdtem érezni, hogy valami nincs rendben velem, hogy a fáradtság, amit érzek, más mint általában. Eszembe sem jutott, hogy a kimerültségen kívül ez más is lehet, de estére belázasodtam. Azonnal jelentkeztem a kórházban, tesztelés, késő estére kiderült, hogy pozitív az eredmény, és beutaltak a kórház csíksomlyói osztályára. Villámcsapásként ért, valószínűtlennek tűnt az egész, hisz inkább fáradtnak, mint betegnek éreztem magam. Az első pár napban sem voltam rosszabbul, gondolataim a családom és kollégáim körül forogtak, és azért imádkoztam, hogy mindenki rendben legyen. Biztos voltam benne, hogy pár nap, és mehetek haza, elvégre egy vírus nem fog ki rajtam. Fiatal vagyok, egészséges vagyok, nem szándékoztam túl sok időt tölteni a kórházi ágyon. De a Covid-19 áthúzta minden tervemet: izomfájdalmak kezdtek gyötörni, ez napról napra egyre csak erősödött, még a bőröm is fájt, az ágyban való mozgás is nehezemre esett. De még ekkor sem hittem, hogy jobban leteperhet. Igazából akkor tudatosult bennem, hogy beteg vagyok, amikor még rátevődött a meglévő tünetekre a nehézlégzés is. Megijesztett, hogy két lépés után meg kell állnom, és zihálva kapkodom a levegőt, megijedtem, hogy egy mondatot csak szavanként, szünetet tartva tudok elmondani, mert közben meg kell pihennem. Itt döbbentem rá, hogy nemhogy nem leszek túl pár nap alatt a fertőzésen, hanem csak most kezdődik igazán. Annál is inkább, hogy a megismételt tüdőfelvételen a vírus okozta tüdőgyulladás kiterjedt mindkét tüdőmre (a kezdeti pár milliméteres góchoz képest, és tíz nap kezelés után). 

A kezelőorvosomnak, a nővéreknek és az osztályon dolgozó személyzetnek hála, lassan-lassan aztán kezdett jó irányba fordulni az állapotom. Összesen 25 napot töltöttem kórházban. Azt a törődést, kedvességet, odafigyelést, amit az ott töltött idő alatt kaptam, nem tudom eléggé megköszönni, nincsenek szavak rá. Emberpróbáló feladat ebben a nehéz időben helytállni, védőöltözetben dolgozni órák hosszat, túlterhelve, fáradtan, és mégis kedvesen és türelemmel. Miközben nem szűnik meg az aggódás, hogy mi is megfertőződhetünk, hazavihetjük, és szeretteink lehetnek holnap-holnapután betegek. 

Én megismerkedtem a Covid-19-cel betegként is, megküzdöttem vele, sok-sok segítséggel. Most küzdünk vele nap mint nap tovább, remélve, hogy a fáradozásaink nem hiábavalók. A vírus létezik és szedi az áldozatait, ha hiszünk benne, ha nem. Nincs szabály, hogy ki fertőződik meg, hogy kinél milyen tüneteket vált ki. Fiatal vagy idős, sportos, fitt vagy társbetegségekkel rendelkező – nincs garancia, hogy könnyen átvészeli bárki is. A kórházak tele vannak, az orvosok, ápolók kimerülten dolgoznak. Mindenkinek nehéz, hisz az élet minden területén érződik a járvány hatása, mindenki megszenvedi, vagy így, vagy úgy. Vigyázzunk egymásra, vigyázzunk a szeretteinkre, a környezetünkben élőkre: viseljünk maszkot (helyesen) és tartsunk távolságot. 

Van, akinek alig okoz panaszt ez a fertőzés. Így volt ezzel az a 19 éves csíkszeredai fiatalember is, sportoló, aki név nélkül vállalta a nyilatkozatot: 

– Nem tudom, hol kaphattam el a vírust. Úgy derült ki fertőzöttségem, hogy Magyarországra való utazásomhoz két negatív tesztre volt szükségem, de már az elsőn pozitív lettem. Teljesen elveszítettem aztán a szaglásomat és ízlelésemet, de betegnek nem neveztem volna magam. Két hét után már negatív teszteket produkáltam, kezdett visszatérni a szagok és az ízek érzékelése, de még eltartott pár hétig, amíg teljesen visszanyertem ezeket. A vírus mindenféleképpen létezik, csak vannak, akik meg sem érzik és vannak olyanok, akiket nagyon megvisel. 

Forró-Erős Gyöngyi pszichológus, a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház munkatársa nemrég jött ki a kórházból, még lábadozik: 

– Egy szombati napon éreztem először a furcsa, megmagyarázhatatlan fáradtságot, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Vasárnap reggel viszont már nem tudtam felkelni az ágyból, erőtlen voltam, fájt minden porcikám, eldugult az orrom, kapart a torkom, köhécseltem, és déltájára már enyhe hőemelkedésem is lett, de alig 37,5. Másnapra már határozottan jobb volt a közérzetem, a hőemelkedés elmúlt, maradt az izomfájdalom, a nagyon jelentős izzadás, köhögés, és nagyon kívántam ágyban maradni. Viszont, mint kiderült, velem egy időben ágynak esett egy unokahúgom, illetve idős szüleim mindketten, de mivel ők sem voltak lázasak, nem voltak súlyos tüneteik, még mindig nem gyanakodtam. Egészen addig, míg az unokahúgom szólt: nem érzi a szagokat. Elkaptam az ágyam mellett lévő illóolajat és beleszagoltam: semmi. Innentől már tisztában voltam: az új koronavírus betegített meg. Arra is hamar rájöttem, hogy hol. Hiszen minden óvintézkedést maximálisan betartottunk, volt viszont egy nap, mikor leengedtem a védőpajzsot, és a lehető legszűkebb körű, de családi ünnepet szerveztem a fiam konfirmációjának tiszteletére. 

Sokáig agyaltam a miérteken a hosszúra nyúlt kórházi napok alatt. Például azon, hogy miért én? Sem krónikus betegségem nincs, sem idős nem vagyok, az immunrendszeremre sem lehetett panaszom soha… Aztán elengedem a miérteket. Mert megtanultam, hogy e betegség kapcsán vannak kérdések, amire egyszerűen nincsenek logikus válaszok. És az ember jobban teszi, ha csak előre néz, a gyógyu-

lásra összpontosít, mert ebben a betegségben erő nem jut a múltba nézésre és a jövőre koncentrálásra is.  

Napokig úgy gondoltam, nem vagyok annyira beteg, hogy kórházba kelljen mennem. Édesapám két nap után helyrejött teljesen, édesanyám miatt viszont aggódtam. Tesztre küldtem, értelemszerűen pozitív lett, be a kórházba Somlyóra, és kiderült: alig három-négy nappal a tünetek megjelenése után már kétoldali tüdőgyulladása volt. Ekkor fogalmazódott meg bennem: mi van, ha nekem is? Mert továbbra sem voltam egészen jól, izzadtam, fáradtam, köhécseltem. Így hát irány Somlyó. Úgy tűnt, nincs nagy bajom: hallgatózásra a tüdőm tiszta volt, a vérképem elfogadható, közérzetem kielégítő – 1-2 nap megfigyelés, és nyomás haza, így gondoltam. Este viszont kiderült, hogy a tüdőröntgenem már mutat némi beszűrődést, így a doktornő jobbnak látta, ha pár napig ott maradok és antibiotikumokat kapok. Pár nap múltán újabb vizsgálatok: állapotom kielégítő – fáradtam és izzadtam, mint egy ló, hol elütött egy gyengeséghullám, hol teljesen jól éreztem magam, de mindez a betegség ezzel jár, mondták – már indultam haza, mikor a tüdőröntgen ismét áthúzta a számításaimat: immár mindkét tüdőmön látható volt a vírus okozta tüdőgyulladás. Valójában ekkor, az első tünetek megjelenésétől számított két hét elteltével jött a fekete leves. A még erősebb antibiotikumok végül megfogták a tüdőgyulladás terjedését, de az addigi jó közérzetem sajnos odalett. Két napon keresztül állandó rosszullét, szédülés, erőtlenség, de olyan fokú, hogy még a mosdóhoz való eljutás is kihívás volt. Szerencsére onnantól a közérzetem javult, és a leleteim is egyre jobbak lettek. Így, összesen két hét kórházi kezelés után végre hazajöhettem, hogy kipihenjem a koronavírussal folytatott harcot, és újra erőt gyűjtsek a hétköznapokhoz. És nehogy valaki azt higgye, hogy ez csak egy szófordulat: ez a betegség valóban leszívta minden erőmet, energiámat, pedig én nem szoktam ezeknek szűkében lenni. 

Szólnom kell a betegségem kapcsán arról a mérhetetlen segíteni akarásról, jóindulatról, emberségről is, amit kórházi bennfekvésem idején a kezelőorvosaimtól, nővérektől, ápolóktól kaptam. Emberfeletti a munka, amit végeznek, és emberséges az, ahogyan ezt végzik. Eléggé megköszönni számukra, amit tőlük kaptam, nincsenek is szavaim.

R. Kiss Edit 

 

Kapcsolódó cikkek:

14,238RajongókTetszik
0FeliratkozóFeliratkozás

Legfrissebb