Neveink – jeleink

41

Talán a névtanászok sem gondolkodtak el azon, hogy személyneveink (családneveink) éppen olyan nemzeti/etnikai vagyonunk, birtokunk, mint az erdőbirtok, földbirtok, mint a Csíki Magánjavak is például. Velük jelöljük meg egyéni és közösségi létünket, létbiztonságunkat, identitásunkat: ők hozzánk tartoznak, mi pedig hozzájuk. Nekik köszönhetően tudjuk elsődlegesen megválaszolni, hogy ezek vagyunk, ilyenek vagyunk és hogy jelen vagyunk, bármilyen névsorolvasásra is kerülne sor. A személynevek jelek is, a hovatartozás – nemzeti, vallási – beazonosítás jelei. (Nem véletlen, hogy személyneveinket nálunk is és szomszédainknál is románosítva, szlovákosítva, szerbesítve, ukránosítva igyekeztek igazolványainkba bejegyezni.) A jelek fontosságára Sütő Andrást idézem:
„– Ha már nem vagy: számít-e a jel?
– Akármi legyen az a jel, mindig számít!
– Aki megmarad, az a jelhez igazodik.”
Így oktat és nyugtat az Anyám könnyű álmot ígér szerzője.
Nos, hagyunk-e a 21. század elején egyértelműen eligazító névjegyet, jeleket, amelyekhez igazodni tudnak azok, akik utánunk jönnek – kérdezem a lapokban olvasható röpke keresztnév-statisztikák nyomán? Szóval hagyunk-e valami olyasmi jelrendszert, mint amilyet a dűlőnevek, erdőnevek, hegyek-völgyek, vizek stb. beszélő nevei képesek nyújtani a térben otthonosan mozgó kiigazodó számára. Számomra, néprajzos számára nem a kilenc moldvai csángó település kétszáznál is több kútja nyűgözött le, amikor Halász Péter könyvét tanulmányoztam, hanem a kétszáznál is több magyar kútnév. Ezek túlnyomó része nem csupán azonosító névanyag, hisz túlmutat azon: emberi kötődést, etnikai egyediséget, a közösség, de még a hivatalosság által, ha kényszerrel is elismert birtokviszonyt, „védjegyet”, etnikai névanyagot őrző, szájhagyományozódott kútnevek. Vagyis a moldvai magyarság nagy múltjának dokumentumai, eligazító jelei, „keresztlevelei”, „telekkönyvi kivonatai”.
Ha már a párhuzamok csapásán indítottam szerény írásomat, megjegyzem azt is, hogy az emberi – etnikai – közösségek arra is vigyáztak, hogy belakott, birtokolt földrajzi-természeti tereit, elemeit tisztán tartsák olyképpen, hogy azok tükrözzék mindazok arculatát és felelősségét, akikhez tartoznak. Vagyis nem hagyták elgyomosodni, tájidegen növényzettel sem ilyenné, sem olyanná tenni. Védte beélt, belakott környezetének flóráját, faunáját.
Ez az elv illene, volna méltó legszebb, a mindig első helyen faggatott vagyonunkhoz, birtokunkhoz: személyneveinkhez. Évszázadokon át változó, de karakterét mégis őrző névállományról van szó. Szülés és születés néprajzi létkérdéseit vizsgáló kutatásaim alapján jutottam arra a következtetésre, hogy Felcsík népessége átlagosan 120 férfi (fiú) névvel, 90–93 leánynévvel rendelkezik, abból gazdálkodik, vagyon, amely fölötte áll az összmagyar (90–95) átlagnak. Ezen belül voltak és vannak divathullámok, de következetes és jól megfontolt névválasztási gyakorlatok is. Erre kiváló példa az első 10 legterheltebb fiúnév, amiből nem hiányoznak a szent királyaink, honfoglaló vezéreink, más közkedvelt nevek: Imre (minden 15. fiú neve a 20. század utolsó harmadában, a közel 6000-es lélekszámú Csíkszentdomokoson), József, László, István, János, Ferenc, Károly, Árpád, Attila, Zoltán stb. A 60-as évektől felugrott a kedveltsége (terheltsége) az Attila, Zoltán, Csaba, Csongor, Levente, Árpád, Zsolt stb. hasonló neveknek, amikor elindult a nevek román nyelvre való fordításának, románosításának hulláma. A névválasztás védekezési eszközzé, a nemzeti önazonosság megőrzésének egyik formája, esélye lett. Hirtelen terhelt névvé vált Miklós 1940-től. A legterheltebb leánynevek viszont Mária, Erzsébet, Magdolna, Anna, Veronika voltak ugyanabban az időszakban. Mária névre válaszolt minden 7. leány/nő, vagyis 321-en. Az itt felsoroltak valamennyien Jézushoz tartoznak, vagyis biblikus nevek. A névállománnyal való gazdálkodás gyakorlatában rejtélyes fordulat következett be 1962-ben, az ország kollektivizálása utáni, majd a megyésítés utáni években: megjelentek a kettős, illetve a hármas nevek. A társadalmi elbizonytalanodás tünetei gyanánt tudom tapasztalni és értelmezni ezt a jelenséget.
Összefoglalva a fentieket, László Gyula megállapítását idézem a Honfoglaló magyarok című könyvéből: „a régieknél a név azonos volt az illetővel, vagyis legalábbis a lelkével”. Ezt a jelenséget vélem felfedezni a lapoknak 2017-re Csíkszeredára visszatekintő tájékoztatójában is, annak ellenére, hogy más, mint az előbbiek, de lelkiségünkhöz, szellemiségünkhöz tartozó, bennük élő neveket sorolnak fel. Ugyanakkor olvasom: „Akadtak olyanok, akik kevésbé megszokott névvel anyakönyveztették kisbabájukat: ilyen többek között a Diego, Zétény, Santiago vagy Rikardo.
A 30-as évek során, a háború után is ellenszenvvel fogadták Csíkszentdomokoson az Adolf, Ottó, Nándor neveket, amelyeket cselédlányok hoztak be a faluba idegenben nemzett csecsemőjükkel. A helybéliek nem kedvelték, mert „nem a miénk féle”, mert „tőlünk idegenek”. „Lehurrogott” névnek minősült az Adolf, mert egykori viselője „rossz ember volt”. (Az ellenszenvre késztető képzettársítás érdekes példája.)
Az utóbbi két évtizedben az ún. divatos nevek betörése, inváziója tapasztalható, amit felháborodással, nemtetszéssel fogadnak, mert nyelvileg idegenek, „komolytalanok”, mert „az ember azt sem tudja, fiúnak talál-e vagy leánynak, mert a legtöbbet becézni se lehet”. Más szóval, mert a magyar nyelv harmóniája szerinti artikulációra képtelenek, társadalmilag is idegenek, vagyis a bizonytalanság, az identitászavar hordozói is. Megjegyzem, hogy a fenti közösségben (nem a magát nagyra tartó városiban) arra is figyelnek, hogy a „családnév után a keresztnév hangtanilag találjon”, ne okozzon fület is sértő mássalhangzó-torlódást: Ács a Csabával, Tóth a Tiborral, Both az Ottóval stb.
Míg a névválasztás korábbi állapotában többnyire a nemhez igazodás elve érvényesült: a szülők, nagyszülők, keresztszülők nevének, nemzeti személyiségek nevének újraadása, illetve átvétele főleg az elsőszülött estében, ami a családhoz, rokonsághoz, nemzeti eszményképhez való lelki és eszmei kötődés egyik csatornája, addig az új nevek választása a gyökértelenség választása.
Természetesen, mondhatja bárki, és divat is mondani, hogy joga van saját gyermekének olyan nevet adni, amilyet akar. Igen, válaszolom, de felelőssége is.
Elsősorban saját gyermeke iránt. Találtam olyan szülőt, aki fiát Napóleonnak, Spartacusnak, Toldinak kereszteltette. (Ma ennek nincs akadálya!) Ugyancsak értelmiségi szülők a latin és görög költők nevét transzponálták gyerekükre. Kihez fog kötődni a múlt évben keresztelt Diego, Zétény, Santiago vagy Rikardo, s hát Napóleon és Cicero nevű székely-magyarunk? Hogyan becézik őket, míg ennek a kornak van az ideje? És ha fizikai alkatuk, állaguk ellentéte lesz a konvencionálisan kialakult eszménykép testi állagának? A velük való csúfondárosság elkerülhetetlen, a születési bizonyítványba beírt „hivatalos” név gúnynévvé változik és úgy is rögzül a köztudatban, amire példát nem ritkán az újságokban közzétett gyászjelentések (!) közt is találni. Hogy tovább árnyaljam a jelenséget: nyolcadikos diákok körében végzett több rendbéli felméréseim jelzik, hogy mai esztétikai, affektív, társadalmi és etnikai ízlésük szerint más névvel cserélnék le a fenti típusú keresztnevüket, „mert többet nem akarnak szégyenkezni miatta”. (Megjegyzem, ez az irányultság inkább a kislányok körében tapasztalható.) Ez a jelenség is figyelmeztet arra, hogy a név önmagában csak név, de mihelyt rituálisan hozzátapad egy világra jött emberi lényhez, azonos lesz vele pozitív vagy negatív értelemben, fontos társadalmi funkciót tölt be, jó vagy megszégyenítő értelemben.
Plautusszal szólva, a név egyben jóslás is.

Balázs Lajos, néprajzkutató

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.