Nem hiszek a fügefa alatti megvilágosodásban

Beszélgetés Nagy péter nevelővel

6 179

Nagy Péter csíkszeredai nevelő sok más mindenben hisz, többek közt abban, hogy a tudomány hatalmas segítséget nyújt a bonyolult világmindenség megértésében. Egypercesei, amelyek a közösségi portálon népszerűvé tették, rendhagyó módon ezt szolgálják. Nagy Péterrel nem tudományosan, nem egy percben beszélgettünk.

– Szeretett tanulni?

– Jó gyerek voltam és kiváló tanuló. Még legenda is született rólam az iskolában: a tanító néni a második matekórán egy görbe vonalat rajzolt a táblára, és megkérdezte, mire hasonlít. A legtöbb osztálytárs kígyót mondott, csak én mondtam, hogy szerintem ez egy szinuszgörbe. Másnap a suliban mindenki az elsőst akarta látni, aki ismeri a trigonometriát! Azt sem tudtam, mi az, csak édesanyám matektanár volt, és mivel minden kifestős könyvet két nap alatt kivégeztem, kínjában a mértankönyveit adta ide színezni. Olvasni már négyévesen tudtam, és elolvastam az ábrák alatt a szövegeket. Ha történetesen bohócsapkát rajzolt volna a tanító néni, az nekem kúp lett volna, ha piramist, akkor négyoldalú gúla. Ám ez csak a jó memóriámnak volt köszönhető, nem a korán megcsillanó matektudásomnak. De sokat köszönhetek annak a környezetnek, amelyben felnőttem. A szüleim tanárok voltak, a ház tele volt könyvekkel. Szüleim állandóan foglalkoztak velem, szinte mindig tanultunk. Édesanyám a szorgalmat, édesapám a kíváncsiságot táplálta belém. Ennek köszönhetően kialakult bennem valamiféle világkép, de ami ennél fontosabb: egy – szerintem – egészséges látás- és gondolkodásmód. Ebben talán kicsit különböztem a barátaimtól, de semmi másban.

– A fizika, matematika barátja lett később…

– Nagyjából hetedikes koromban kezdtem felfogni a matematika szépségét. És ez elsősorban a mértannak volt köszönhető, amelyet valamiért az utóbbi időben kicsit elhanyagolnak az oktatásban. Hetedikben és nyolcadikban már talán a legjobb matekesnek számítottam az osztályban, nyertem városi és megyei szakaszt is a szakolimpiákon, és azt hiszem, kicsit elszálltam magamtól. Azt hittem, én JÓ matematikus vagyok. Nemrég olvastam, hogy minden tízmilliomodik emberből lesz JÓ matematikus – ezt az adatot melegen ajánlom sok matektanár figyelmébe. Nos, nekem erről akkoriban nem szólt senki. Nyolcadikban bevittek egy hétre Bukarestbe, valamiféle elit matektáborba. Volt ott két srác – a nevüket sajnos már nem tudom, de emlékszem, mindkettő dagi volt – na, ők ketten voltak az az Egy! Mi azt sem tudtuk jóformán, mi egy függvény, ők meg integrálva számolták az alattuk figyelő területeket. Szerencsére azért nem ártott meg annyira a dolog, csak „belőttem” magam.

– …és a fizika?

– A fizikával is majdnem ugyanígy jártam, csak ott édesapám ébresztett rá, hogy az nem fizika, hogy elolvassuk a Kis történetek nagy fizikusokról című könyvet. Kilencedikben lett ő a fizikatanárom, és változtatta meg teljesen a viszonyomat a fizikával. Igaz, nem volt azért „szerelem első látásra”, sőt! Szép lassan megbarátkoztam vele, habár a fizikatanrenddel kapcsolatban akkor is és most is az volt a véleményem, hogy tökéletesen alkalmas arra, hogy a diákokat elijessze a fizikától. Csakis a nagyon-nagyon jók tartanak ki. Azt hiszem, itt az arány még a mateknél is rosszabb, mert ugye egy jó fizikus először is igen jó matematikus kell legyen. Büszkén mondhatom, hogy a mi osztályunkban is volt egy, aki kitartott.

– Megnevezi?

– Osztálytársam volt Barabási Albert László, az a tudós, aki megváltoztatta nemcsak a fizika, de sok tudományos terület gondolkodásmódját. A lényeg: habár jó alapokat adott az iskolai matek és fizika a világképem kialakulásához, azt hiszem, a mi oktatási rendszerünk nem alkalmas az egészséges rácsodálkozások fejlesztésére.
– Előadások, egypercesek – segítenek barátkozni a két tudománnyal. Honnan az ötlet?

– Az Egypercesek és az Előadások nagyjából ugyanabból az indíttatásból „születtek”. Amikor az első előadásunkra készültünk Luka „Leó” Levente barátommal, sokat tűnődtünk, hogy mi lehetne ütős kezdés, ami kicsit szokatlan is lenne, főleg ismeretterjesztő előadásnál, de azért az „eszmét” is visszaadná. Végül azt találtuk ki, hogy zenével indítunk. Az első előadás címe A legnagyobb történet volt. Roger Waters egyik szólóalbumáról választottuk az Each Small Candle című dalt. A nagy pacifista arra gondolt, hogy a szeretet bármilyen kis lángja áttör a sötétségen és megvilágít egy kis sarkot. Mi kicsit átértelmeztük a szöveget, és azt szerettük volna, hogy az előadásaink legyenek a mi kis gyertyáink – ahogy aztán a Facebook-on az Egypercesek is –, amelyek megvilágítanak néhány olyan részletet egy igen izgalmas történetben, amelyek talán nem mindenki számára teljesen világosak. Mindkettőt arra a hitemre építettem fel: a tudomány hatalmas segítséget nyújt a bonyolult világmindenség megértéséhez. Ezért a vezérfonal mindig az volt, hogy olyan tudománytörténetet írjunk, és úgy ismertessük tudományos kutatások lehető legújabb eredményeit, hogy az közérthető legyen.

Reméli, hogy az előadásai és egypercesei által megy előbbre, ha nem is a világ, de a szűkebb környezetének ez irányú műveltsége?

– Nagyjából 10 éve egy őszi estén a városban kóvályogtam, tulajdonképpen teljesen céltalanul. Kimondottan kényesen vigyázok arra, hogy ne másszak bele mások magánszférájába, de az előttem sétálgató négy idősebb úr olyan hangosan beszélgetett, hogy nem tudtam nem meghallani. Ismertem is látásból őket, de valósággal megdöbbentem, hogy milyen épületes szarvasmarhaságokat hordott össze négy felsőfokú végzettséggel rendelkező bácsi az ufókról, sőt még azon is vitatkoztak, hogy a Mars bolygó vagy csillag? Ezután baráti társaságban szinte kiprovokáltam ilyen beszélgetéseket, s ha nem is volt a kép ennyire sötét, de szomorúan tapasztaltam, hogy milyen keveset tudnak az emberek a csodálatos Világmindenségről. A felmérések szerint az amerikaiak és európaiak mintegy 95 százaléka „tudományosan műveletlen”, és ez elgondolkodtató. Napjainkban a tudományos műveletlenség sokkalta veszélyesebb, mint volt korábban bármikor. Még az átlagpolgár számára is fenyegető és kockázatos, ha nem vesz tudomást mondjuk a globális felmelegedésről, az ózonréteg elvékonyodásáról, a légszennyeződésről, a mérgező és radioaktív hulladékról, a savas esőről, a talajerózióról vagy az exponenciális népességnövekedésről. Ezekről „témázok”, s még sok minden másról, ami eszembe jut, foglalkoztat. Valószínűleg csak nagyon kevés ember lesz, aki az egypercesek vagy az előadások hatására elkezd komolyabban érdeklődni a természettudományok iránt. De úgy érzem, hogy senkinek sem ártok azzal, hogy ebben a fura formában próbálok tenni ezért.

– Többen kérdezték, lesz-e könyv a rendhagyó bejegyzésekből?

– Nem hiszem, mert ez így, a szöveg+kép+hang kompozícióban leginkább csak a virtuális világban emészthető. Ezért nem is gondolkodtam soha könyvben, de jólesik, hogy sokan vannak, akik rendszeresen olvassák bejegyzéseimet.

– A Stephen Hawking életéről, munkásságáról szóló előadását több százan hallgatták meg Csíkszeredában. Mit gondol, mi volt a népszerűség nyitja?

– Volt egy korábbi tapasztalatom, amikor mindössze ketten voltunk az előadóval az előadáson, ezért próbáltam a szervezést nem elhanyagolni, és ebben barátaim segítettek. A Hawking-előadás sikere minket is meglepett. Még annál is többen voltak, mint ahány embert sikerült megszólítani. Utólag arra gondoltam, hogy talán a facebookos tevékenységünk is becsalt még néhány embert. Most már több mint 800 egypercest írtam, és tudom, hogy az állandó kis csapat mellett – akik visszajeleznek egy-egy „lájkkal” – mások is néha elolvassák. És fontos tényező volt a helyszín is, mert a Csíki Moziban én még nem láttam gyenge minőségű rendezvényt. Úgy gondolom, hogy a város kulturális intézményeinek ez nagyon tudatos és jó stratégiája, hogy csak minőséget engednek be. Mi megpróbáltunk felnőni a feladathoz, amelyet jogosan el is várt tőlünk a hozzáértő közönség. Elárulom, a következő nagy előadás-sorozatunk témája a földön kívüli életről fog szólni.

– Hogyan tartja szinten, naprakészen az információkat?

– Matekből az általánosban tanultuk, hogy vannak szükséges, de nem elégséges feltételek. Azt hiszem, ez ebben az esetben is nagyon igaz. A fügefa alatti megvilágosodásokban csökönyösen nem hiszek. Szerintem nagyon nagy szükség van az információkra, de ezt én inkább úgy mondanám, hogy a tanulásra és a melóra. Ez alap. Utána akár egy fügefa alatt is lehet gondolkodni, mérlegelni és kialakítani a választ, a képet, de csak így érdemes!

– Newton, Einstein, Hawking – három zseniális tudós, akinek munkásságát kiválóan ismeri. Hármuk közül kivel találkozna legszívesebben?

– Isaac Newton sok tudománytörténész és fizikus szerint minden idők legnagyobb fizikusa, viszont igen kellemetlen ember volt, imádott gúnyolódni és kötekedni, magán kívül senkit sem ismert el. Stephen Hawking ezen a téren talán nem érte utol a nagy elődöt, de ő sem volt finom pasas, bár tudott kedves és vicces is lenni. Ha találkozhatnék hármuk közül valamelyikkel, mindenképp a kedves, kócos fejű, már öregedő Einsteint választanám. Úgy vélem, emberként, fizikusként is ő volt hármuk közül a legnagyobb.

– Mit kérdezne tőle?

– A halála után eltelt hét évtized eredményei ismeretében azt: még mindig hiszi-e, hogy létezik a Nagy Egyesített Elmélet?

– …és mit kérdezne Istentől, aki Einstein szerint „nem kockázik”?

– Még Istentől is szakmai dolgot kérdeznék, miután bocsánatot kértem Tőle. Azt hiszem, a kérdésem ez lenne: „Mi ez a kísérteties csönd?” Miután jól megszidna, hogy álljak egyenesen, és beszéljek normálisan, összeszedném magam, és újra megkérdezném: „Egyedül vagyunk-e a Világegyetemben?”
Lázár Emese

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.