Nem engedhetjük!

625

Magyarországi világutazó testvérpár szállt meg nálunk néhány évvel ezelőtt, Csíkszeredában. Székelyföldet utazták keresztbe-kasul, mi éppen a Nagy-Hagymásba kísértük őket, és miközben a táj szépségén ámuldoztak, megkérdezte egyikük, hogy a románok mit szólnak ahhoz, hogy itt a polgármesteri hivatalokon székely zászlót (is) lobogtat a szél. Ekkor már javában mérgezte a levegőt a Dan Tanasă-féle hisztérikus soviniszta paranoia, tehát egyfajta válasz már ismert volt román részről. Engem viszont abban a spontán pillanatban nem a román válasz, hanem a magyar kérdés lepett meg.
Úgy voltam vele, hogy legalább itt, a Székelyföldön igazán engedtessék meg nekünk, hogy ne tojjuk össze magunkat attól, hogy mit szólnak a románok a mi zászlónkhoz! Aki elfogad bennünket e tájegység őshonos lakóiként, annak köszönjük, hogy kultúrájával gazdagítja a térségünket, de bármiféle sovén indíttatástól függetlenül: a Székelyföldön élő első- és másodgenerációs románoknak szabad az út visszafelé is. Galacon és Krajován is megfő a túrós puliszka, ha a mi tokányunk nem ízlik. De sajnos ez nem ízlés kérdése, sokkal inkább az ízléstelenségé.
Rendületlenül hiszem, hogy normális országban a szimbólumharcnak nem szabadna mindennapos témának lennie. Viszont az, hogy a világutazó vendég így tette fel a kérdést, elgondolkodtatott. Mert ő ilyent csak elvétve látott – mondta –, és én ebből józan parasztésszel arra következtetek, hogy kevés a normális ország. Vagy túl nagyok az elvárásaim… Mert ha egy nemzeti kisebbség nem láthatja a zászlaját egy többségében általa lakott település polgármesteri hivatalának homlokzatán, az vagy azért nem normális, mert a többség elnyomó, vagy azért, mert az adott kisebbségnek nincs egészséges önbecsülése. A kérdés elhangzása befészkelte magát a gondolataimba, azóta is ott pöffeszkedik, és terelget afelé, hogy ennyi zászlóper, feliratper és egyéb szimbólumper után ideje belátnunk, hogy jelenleg nem ez a járható út. Zavarja a lelkemet és a tudatomat, és rendkívül rosszulesik leírni, de egyre inkább szélmalomharcnak érzem azt, hogy egy-egy polgármester vállalja a székely zászlót a városháza, a községháza homlokzatán. Nemcsak azért látom egyre kevésbé az értelmét, mert egyszerűen nem találunk fogást ezen a kisebbségi komplexusától „agyonfrusztrált”, beteg „dákorománon”, hanem azért is, mert már magyar részen sem az együttérzést keressük magunkban, hanem a bűnbakot másban.
A kérdések és válaszok, a tények és spekulációk folyamatosan alakítják szemszögünket. Még az erősnek hitt érvek is meg-meggyengülnek olykor, az igazán erős kötődések azonban a borúlátás, a hitehagyottság sziklás, sovány talaján is képesek újra szárba szökkenni. Korond polgármesterét – mint lapunkban is olvashatták – rekordösszegű bírsággal „díjazták” a minap, és nem is székely zászlóért, hanem kétnyelvű feliratért. Nyilván, a két nyelv közül a magyart kifogásolták, de nem hagyhatják még ők sem figyelmen kívül, hogy a román is ott volt! Jogállamnak nevezett országban zászlóért sem bírságolhatnának közel 100 ezer euróra, nemhogy kétnyelvűségért egy olyan település esetében, amelyet szinte 100 százalékban magyarok laknak! Ez merő rosszindulat, szembeköpés, bizonysága annak, hogy itt sem zászlóval, sem zászló nélkül nem várhatunk pozitív fordulatra.
Ha az igazságszolgáltatás részéről meglenne a jóindulat, akkor szerintem részünkről is meglenne a megértés: rendben, amíg normális ország leszünk, nem a hivatalra tűzzük a zászlónkat, hanem csak a tanácsterembe. De azzal kell szembesülnünk, hogy sem zászló, sem felirat, sem kint, sem bent nem lehet, ráadásul ezt máshol élők követelik meg tőlünk. Ez nem az együttélésről szól. És ha nem arról szól, akkor fölösleges úgy tennünk, mintha érdemes lenne a szívünkön viselnünk.
Igen, világutazó vendégem, ott kell lobognia a székely zászlónak minél több helyen, még a polgármesteri hivataloknál is. Ha büntetnek érte, közösségként kell hozzájárulnunk a bírságok befizetéséhez. Ha találunk rá más módot – például a hivatal előtt magántulajdonba helyezett zsebkendőnyi helyen felvonjuk a zászlónkat –, akkor azokat a módszereket is ki kell próbálnunk. De az egész világgal láttatnunk kell, hogy itt mire megy ki a játék. És ha másképpen nem tudjuk láttatni, akkor vállalnunk kell ország-világ előtt ezeket a kirakatpereket, és előbb-utóbb révbe érünk!

Kovács Hont Imre

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek