Naptár száznegyvenezer évre

84

70 éves lett Burján-Gál Emil szobrászművész, költő, szakíró. A születésnap ürügyén gyermekkorról, társadalmi átalakulásokról, művészetről, mesterekről, művészi hitvallásról, megvalósított és beteljesítetlen álmokról, irodalomról és esztétikáról beszélgetett az ünnepelttel Székely Ferenc.

– Mindjárt a háború után születtél Gyergyó­szentmiklóson, amikor Erdélyben még fortyogott a nagyfazék, bizonytalanság volt, szegénység, s Székelyföldön reggel is, este is szomorúan sütött a nap… Mesélj gyermekéveidről!

– Plebejus üknagyapám házában születtem, aki a napóleoni háborúk és a kiegyezés között élt hatvan évet. Fia egyéves volt, amikor a budai alagutat kezdték építeni, ő már nyolcvannégy esztendőt megélt, de lánya, apai nagyanyám, Kálmán Imre kortársa, 102 évig lehetett köztünk. Férje, Burján Tamás nagyapám Ady Endrével járhatott volna óvodába. Óvodáskoromból arra emlékszem, hogy szüleim, mikor mezőre mentek, leültettek a kicsi székre, előttem volt asztalnak a konyhaszék, rajta papír, olló, színes ceruza, azokkal eltöltöttem néhány órát hazatérésükig. Apám egyik lánytestvérének ma is őrzöm egyik olajfestményét – ennyi volt a vizuális felkészítőm. Vakáció előtt kiállította az óvó néni a kézimunkákat, én pedig csodálkoztam, mi dicsérni való van abban, hogy a kartonra előrajzolt állatfigurákat tűvel körül tudjuk szurkálni. (Ez a pontokkal való rajzolás felbukkant még főiskolás koromban, amikor ollóheggyel megkarcolt vonalak mentén kartonokat hajtogattunk, én óra-fogaskerékkel íveket pontoztam, így homorú-domború felületű síkok keletkeztek.) Elemista koromban jött divatba a kollektivizálás, a tanító néni hazaküldött agitálni: ha nem egyénileg művelik a földeket, akkor eltűnnek a parcellák közötti felszántatlan csíkok, velük pedig az ott fészkelő rágcsálók is. Erre apám legyintett, amiből levontam a következtetést: mezsgye van, róla pedig eltérő tartalmú állításokat lehet megfogalmazni. Az egy-valóság igazságára sütött másféleképpen a nap. Az akkor kollektivizált vagyonunkat máig sem sikerült visszaszerezni, az égi fény itt is fátyolos…

– Ki vette észre elsőbben, hogy a te kezedben másként áll az ecset, de még a toll is?…

– Hatodikos lehettem, amikor az alfalvi születésű Ambrus Imre tanárt Gyergyó­szentmiklósra nevezték ki. Rajzkört szervezett, tanítgatott és felvételizni küldött. Hetedikben már marosvásárhelyi diák voltam. Nagy Páltól kaptunk olyan feladatot, hogy írjunk a megyei tárlatról. Bordi András Erdőmunkás című életnagyságú akvarellje tetszett meg. Akkor szembesültem azzal, hogy külön lehet fogalmazni a kompozíció festőiségéről és az ábrázolt portré modelljének személyiségéről. Erre mondják, hogy együtt jár a mit és a hogyan, azaz: a jelenségi és a lényegi összefüggések, az ábrázolás meg a festői értelem. Nagy Pál irodalmi kört vezetett, amikor tanáraim: ifj. Bordi Géza és Péterfy László felszólalásra jelentkezett, visszafojtott csend várta. Középiskolás koromban kezdtem verseket fordítgatni, némi formaérzék-fejlesztés céljából. A szobrászatot a „mezsgye-tanulság” miatt választottam, mert az kézzel foghatóbb, tapinthatóbb, objektívebb kapcsolatot tett lehetővé az ábrázolásra kerülő modell és portréja között, mint a festészet.

– Marosvásárhely után következett Kolozsvár, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola. Mesélj az ottani évekről!

– Érettségi körül kezdtek megjelenni Bretter György cikkei az Utunkban; jó volt az óráira járni. Első éves koromban Földes László egy fél évig alkotás lélektant adott elő, közben be-bejártam a harmadévesek esztétikaóráira is, hogy majd, amikor minket tanít, tudjak kérdezni. Sajnos ’73 januárjában kikísértük a Házsongárdi temetőbe. A nyolcvanas években, kölcsön kaptam a korábban végzettektől a jegyzeteket, össze is állítottam egy kéziratra való szöveget; korábban Földes és Tóth Sándor is kiadták tanáruk, Gaál Gábor filozófiai előadásait. Salvanu Virgil ábrázoló geometriát adott elő (ami vizuális logika), ezt a tudást kamatoztattam műszaki rajzórákon Ditróban és Gyergyó­szentmiklóson. Egy dit­rói, Gyergyószentmiklóson érettségizett diákom Budapesten bejutott az építészeti szakra. Szobrásztanárom négy éven át Korondi Jenő volt, közben fél évig Kós Andrástól tanultunk kompozíciót. Borghida Istvánhoz jártunk művészettörténet-órákra. Amikor Budapesten beszabadultam a Szépművészeti Múzeum állandó kiállítására, s a termek közepéből szétnéztem, melyik falon vannak a vonzó, s melyiken az érdektelen festmények, akkor láttam, hogy az előbbi csoportban lévő munkák alkotóiról tanultunk, a többi akadémizmus volt. A gyakorlat igazolta Borghida jól tájékozottságát.

– Első munkahelyed?

– Két évig voltam tanár Gyergyóditróban, az elemi és a középiskolában.

– Eközben, persze elkezdtél dolgozni…

– Diplomamegvédéskor megkérdezték: mit fogok később csinálni? Azt válaszoltam: valami olyasmit, mint Vasarely, csak térben. Megszidtak, hogy figurális diplomamunkámmal félrevezetem a bizottságot. Mintha ugyanaz kellene legyen az, amit tanítottak, azzal, amit alkotni fogok. Sikerült kitalálni a gömbszimmetrikus mozaikkompozíciót, ezekből állítottam ki Kántor Józseffel Csíkszeredában, de az elvtársak nem kértek a tirannus születésnapjára összegyűjtött ajándékok közé ilyenfajta munkáimból…

– 1987-ben munkanélkülivé váltál, s így vártad a „nagy változást”, ami ’89 végén el is jött…

– Megjelent a szekuritáté fehér könyve, s a 333. oldalon szerepelek, mint aki műszaki rajzórákon soviniszta eszmékkel fertőzöm diákjaimat. A megyei tanfelügyelőségen nem iktatták kérvényemet, hogy kerüljek ki a tanügyből. Feleségemtől ugyanakkor dicshimnuszt próbáltak kicsikarni; decemberben láthatatlanokká és telefontalanokká kellett válnunk, hogy lekéssük a januári születésnapra megjelentetett Omagiu-kötetek szerkesztési szakaszát. Most lenne, mivel megszégyenítsenek!…

– Ekkor már valóban közeledett a kommunizmus vége, de még mindig ki akartak „rakni” valakit a főterekre, tömeghelyekre. Kit akartak?

– A párttitkárok ízlésétől és megfelelni készségétől függött. Az Omagiu című kötet viszont divattá vált, nem maradhatott el.

– Mindig igent mondtál a megrendelőknek?

– Nem panaszkodom, nem tolakodtak. Viszont meghívtak 1976–78 között a KISZ által szervezett parajdi alkotótáborba. Zömében vásárhelyi művészetisekkel jöttünk össze. Három nagy méretű domborművet faragtam a sóbánya falaira.

– Egyéni kiállításaid legtermékenyebb évei 1982-ben zárultak. Mivel „sértetted meg” őket, hogy azután kevesebb munkát kértek tőled?

– Van egy felszólító levelem a megyei kiállítás szervezőjétől, hogy gyorsan hozzam haza a fémszobraimat, ilyen mondattal: „mivel alkotmányukat kiálló, hegyes vasak képezik, elhelyezésük szükségszerű megoldása következtében még balesetveszélyesek is”. A megyei lapban megemlítették, hogy kompozícióim „érdekes kísérletek”. Akkoriban írtam az esztétikámat, amit ’87-ben elküldtem a Kriterionnak. Két hétig vitte a posta. A ’89-es kiadói tervben szerepelt, de papírhiányra hivatkozva nem került nyomdába. És összeollóztam a Földes-előadásokat.

– Mi a lényege a Földes-előadásoknak?

– Földes három fejezetre osztotta a tudnivalókat. „A művészetek együtt rengeteg közös kérdést vetnek fel. Az esztétikát három nagy problémakörre osztjuk. 1. Az esztétikum, a művészet és a társadalom viszonya;
2. A műalkotás elemzése; 3. A művészet mint fejlődéstörténeti jelenség.” Némileg sajátos, azaz művészetspecifikus nézőpontot érvényesített, mert míg a művészettörténet a hasonlókban mutatja ki a változásokat, az esztétika a teljesen különbözőkben keresi az azonosságot. „A különböző művészeti ágak közötti rokonság éppen a művészet sajátos voltában áll, ezen lényegi tulajdonságon belül azonban nagyon különbözők. A művészetek közti különbségek esztétikai elmélete fontos dolog. Mindabban rokonok, amit specifikumként tárgyaltunk. Minden művészeti ág közös tulajdonsága: tárgyában emberközpontú totalitás; eszméjében a különösség fokán van; kifejezési formája a művészi kép.” Így kezdődik a második problémakör.

– Beszéljünk a szobrokról is. Hol találhatók köztéri szobraid, és kit ábrázolnak?

– Sorolom: Gyergyószentmiklós főterén látható a három és fél méter magas Szent Miklós-szobor, a gyilkostói Oltárkőn áll egy hétméteres keresztem, a város határában, a Gac-oldal aljára egy tízméteres, gerendákból összeácsolt keresztem került, a székesfehérvári honvédek tömegsírja mellett. Az örmény származású dr. Fejér Dávid portréja a kórház előtt látható. Gyergyóremete központjába, a helység szülöttének, Cseres Tibor írónak a domborműve került, a község katolikus templomában a Herczeg Ferenc által festett mennyezetfreskót újítottam fel. Volt egy térplasztikám a város központjában lévő szökőkútban, amit kidobtak, később a Szent Miklós-szobromra mondták ki három alkalommal a száműzetést-elköltöztetést főtérrendezés ürügyén – majd minden ellenkezésem ellenére szürkére mázolták.
És ami hiányzik: 2006. augusztus 23-án benyújtottam egy kérvényt az RMDSZ-hez és az önkormányzathoz, adjanak helyet egy ’56-os emlékműnek. Erre mai napig sem kaptam választ. S hadd mondjam el, néhány éve tanácsi határozat nélkül vágták ki tőből egy ötméteres csőgömb kompozíciómat a Virág negyedben. (Egy Péterváron atomfizikát végzett kollégám számította ki, hogy milyen szögben kell összehegesztenem az egyenes csöveket, hogy szabályos gömböt alkossanak; ez lehet a Vasarely műveire utaló térkompozíció. Világpremier a maga kategóriájában.) Esetemben az önmeghatározás: „ez a democsokrácia lebuktatandók mázlija” teljes színpompájában nyilvánul meg.

– Voltál a Figura Stúdió díszlettervezője (is); mikortól datálódik kapcsolatod-szerelmed a színtársulattal?

– Egyoldalú vonzalom volt, amit elszabotáltak. Aztán 2002 januárjában lapátra tettek, munkanélküliként a Tanulók Házához nyújtottam be kérvényt, hogy tanárkodjam. Ideiglenes kinevezésemet érvényteleníttették, akkor kezdődött szobraim kálváriája is. Máig tart megörökölt földjeim visszaadásának huzavonája, amit azzal tetéznek, hogy a jó helyen lévő, és általam visszaigényelt területeket másoknak mérik ki, a beerdősödött területeket pedig tarvágással intézték el. Feleségem, Gál Éva Emese grafikus, kilenckötetes költő, 2004-ig a Romániai Magyar Szó tudósítója volt, három interjú miatt egy fenyveskezű patrícius 2001 januárjában beperelte becsületsértés címén. Pert nyert, mégis kipenderítették az újságtól, a Vaskertes Iskolában oktatott, s megbuktatták óraadásból, hogy ne lehessen kinevezett pedagógus. Ennyi megpróbáltatást a szekuritáté sem talált ki ellenünk! Ha visszakaptam volna az eladható területeket, több szobrom lenne. „Csutakerdőm fekete, / ködruhás kísértete / leng ’sohamár’ szobraim / sehol-talapzatain.” És kézirataink sem halmozódnának…

– Valahol olvastam, a szobrász, mikor egy nagy történelmi személyiség szobrát készíti, az arcmását formázza, mivel a „kép” a domináns elem, a többit saját énjéből adja hozzá. Te hogy vagy ezzel?

– Itt is muszáj, hogy érvényesüljön a két fő szempont: a mit és a hogyan. Az ábrázolt személyiség egyedisége és a szobrászat általános műfaji követelményei kell ötvöződjenek. Saját szubjektivitásommal ezt szolgálom. Így válik a látvány művészi képpé.

– Térjünk át irodalmi munkásságodra. Szinte annyira vagy elismert képzőművész, mint elismert költő és filozófus. Mikor írtad első versed, s hány jelent meg nyomtatásban vagy irodalmi portálokon elektronikus formátumban?

– Középiskolás koromban fordítottam egy kötetnyi verset, egyik kéziratpéldányom a bukaresti földrengés idején (1977) tűnt el, a másikat, egy sokak számára nem szimpatikus szerkesztő „veszítette el”. Viszont az elismertségemmel van egy kis bibi. Amikor kiderült, hogy a főtéri szobromat el akarják költöztetni, még a helyi plébános sem nyilatkozott. Amikor a Hargita Megye Tanácsa támogatta esztétika könyvem megjelentetését, két megyeközpont egy-egy nyomdája utasította el a kivitelezést. Ez akkor volt, amikor kiderült, hogy én vagyok a szerző. Csak a Magyar Elektronikus Könyvtár „fogadott be” néhány kéziratot. Köztük van a Váci Mihály költészetét elemző tanulmányom is. (Talán nem áll messze Szilágyi Domokos Arany János-, és Lászlóffy Aladár Szabó Lőrinc-monográfiájától.) Szegeden jelent meg a költő születésének 90. évében; egykori diákomnak, dr. Pál Elemérnek és kiadójának maradok érte hálás. És Beke Sándornak, aki az Erdélyi Tollban közölt részleteket Fülep Lajos munkásságát elemző tanulmányom bevezetőjéből. Idén a tavalyelőtti verstermésem következik – interneten is olvashatók.

– Tehát összegezzünk: nálad párhuzamosan halad(t) képzőművészeti életed, pedagógusi pályafutásod, költői-lírai gondolataid versbeöntése. Hogyan sikerült ezt az egészet egységes harmóniába terelned és művelned?

– Mivel elméleti okoskodásaim központjában az esztétikai valóságok állnak, azok pedig társművészeteken átívelő törvények, nincs úgynevezett törés a különböző területek között. Váci-tanulmányom hozadéka: verseim líraisága körvonalazottabb lett.

– 1990 után szinte minden évben jelent meg írásod egy-egy Korunk-számban. Mi kapcsolatod volt a kolozsvári folyóirattal?

– Korunk-béli jelenlétemet Aniszi Kálmán segítette, később Kereskényi Sándor, A Hétnél pedig a 2015-ben elhunyt Adonyi Nagy Mária figyelt fel rám. Közben összegyűlt egy kötetnyi próza, vers, kiállításokkal foglalkozó cikk.

– Feleséged, Gál Éva Emese szintén képzőművész, elismert, sokat publikáló költő, nagyszerű szerkesztő. Szoktatok egymásnak tanácsot adni, egymás alkotásait véleményezni, bírálni, vagy építő gondolattal segíteni?

– Természetesen. Festő-költő lányunkkal sem kivételezünk. Neki decemberben jelent meg első kötete, főiskolás éveiben tizenkét Picasso-repró festői értelmét, plasztikai jelentéseit fogalmazta át alanyi lírává. Megemlíthetem egyik művészetis osztálytársamat, a közeli Borszéken élt és költővé vált Kamenitzky Antalt – tavalyelőtt késő ősszel bekövetkezett halála napjáig tartottunk vers-diskurzust.

– Két bejelentett találmányod van, melyek ezek?

– Másfél. Az első: három öröknaptár; 1985-ben “ártunk és ormányunk” nem nyomtatott a következő évre naptárt, magamnak kellett januárban rögtönöznöm a tanterv elkészítéséhez egy naptárfélét, aztán ezt elkezdtem tökéletesíteni. Ennek következtében van egy nyolcszáz évre, egy ezerkétszáz évre és egy száznegyvenkétezer évre szóló változat. Egyik barátommal közösen egy műszaki témát találtunk ki.

– Korábban beszéltünk Földes Lászlóról. Milyen emlékeid vannak róla, mennyire aktuálisak FL gondolatai?

– Stefano Bottoni jelentetett meg egy tanulmányt az ’56-os forradalom erdélyi kihatásairól, miután megtalált egy 1958-ban magyarul írt feljelentést Földes László kijelentéseiről. Ezért tíz éven át nem közölhetett! A Hét indított egy véleményháborút, próbáltam hozzászólni, amiből ezt-azt idézett az a szerkesztő, aki korábban elmismásolta versfordításaimat. Máshol sem akadt lehetőség, hogy nyomdafestéket lásson. Ahogy Földes László nem közölhetett tíz éven át, úgy a róla megfogalmazott véleményem sem jutott nyilvánosságra. Földes László a társművészetekre egyaránt érvényes esztétikai valóságok ismerője volt, a szépirodalomra vonatkozó alapgondolata pedig a Schiller által 1794. augusztus 23-án Goethének küldött leveléből olvasható ki. Ehhez a vonulathoz tartozott az 1885-ben született Fülep Lajos is. Fülepnek mai napig vannak értékelői, Földessel csupán magam foglalkozom. Mivel még nem jutott a kompilált esztétikája nyomdába, egykori tanítványaitól még várok fennmaradt jegyzeteket, egyelőre csak a képzőművész-kollégáktól kaptam, jó volna zenész hallgatóitól is kölcsönözni. Előadásainak megjelentetése hozzáférhetőbbé tenné kötetbe gyűjtött értékes írásait sokak számára.

– Egy másik tanulmányodban Váci Mihály költészetét elemzed Túlzás a szép címmel. Kérlek, foglald össze a Szegeden megjelent kötet üzenetét.

– Ebben is az esztétikai valóságokra összpontosítottam, azok jelenségi és lényegi kettősségére, azaz: a mit és hogyan dialektikájára. Könnyű dolgom volt, mert Váci a legköltőibb költőnk, alkotóként ő mondott alapvető, megfellebbezhetetlen igazságokat az alkotófolyamatok törvényszerűségeit leíró művészi általánosításról. Munkássága hagyományteremtő lehetne.

– Hol jártál Európában, s hová szeretnél még eljutni?

– Budapestig jutottunk el nejemmel 80-ban és ’82-ben. Mostanában már nem kívánkozom Európa más fővárosainak múzeumaiba.

– Milyen elismerésben részesültél az elmúlt 70 év során, minek vagy tagja?

– Elsősorban a szekuritátét túlszárnyaló „fenyveskezű” patríciuscsapat részesített nem kívánt „figyelmében”, amiről mondtam már néhány szót korábban. Tagja vagyok a Magyar Írószövetségnek. Elméleti munkáim fogadtatása hézagos. Nemrég sikerült egy családi honlapot nyitnunk, a következő címen vagyunk látogathatók:  www.emil.burjangal.ro; www.evaemese.burjangal.ro; www.eniko.burjangal.ro

Székely Ferenc

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.