Nagyon betegek vagyunk

14

Baj-e vagy sem, fogalmam sincs, sajnos el kell járni néha a gyógyszertárakba, és be kell szerezni ezt-azt. Korábban főleg másokért mentem, kiváltani a nagymamák, nagybácsik receptjeit, vagy megvenni valami gyógyszert, vagy gyógyszernek nem minősülő, de patikában árusított szert. Mondjuk, vitamintablettákat, étvágy- vagy agyserkentőket.
Emlékszem, diákkoromban volt nagy divat ilyen-olyan pezsgőtablettákat, porokat beszerezni, főleg vizsgaidőszak alatt, amikor – hol reménnyel teljesen, hol anélkül – abrakoltunk a hegy alatt, és pótolandó a mulasztásokat, igyekeztünk megfelelni az elvárásoknak. Olyankor kellett valami serkentő, mert előfordult, hogy hajnalig fennmaradtunk, de volt eset, amikor zuhanyzás és egy újabb kávé után vettük elő a fehér inget és a zakót. És elindultunk…
Vizsgákon nem mindig voltam sikeres. Egy alkalommal megtörtént – például –, hogy az ’oktatástechnika’ nevű stúdiumból azonnal elvéreztem. Átlagjavító tárgy, mondták, de én valahogy úgy voltam vele, hogy erősen hanyagoltam. Épp a könnyűsége miatt… Bemenvén a tanszékre, elkezdtem keresni Herendi tanár urat. Még a dátumot is elnéztem, mert nem voltak a folyosón vizsgára sorakozó diákok. Bekopogtam, és – vesztemre – mindjárt mondta a titkárnő, hogy bent van a tanár úr. Így kérdeztem, egyszerűen, hogy tanár úr… Amikor átmentem a másik helyiségbe, udvariasan köszöntem, s mondtam, hogy mi járatban vagyok, hogy én Herendi tanár úrhoz jöttem aláírás és a gyakorlati jegy megszerzése végett. Középkorú férfi volt a keresett egyetemei oktató, kezet nyújtott, és lezserül mondta: – Zsolnay vagyok! – Azt hittem, azonnal elsüllyedek szégyenemben. Nem lesz ebből átlagjavító jegy! Tudtam, hogy nekem annyi… A Zsolnay nevű Herendi elkérte az indexemet, aláírta – mintha a félév során szorgalmasan jártam volna az előadásaira –, de a jegynek szánt rubrikába azonnal bevéste az elégtelent. – Találkozunk augusztus 24-én, délelőtt 9 órakor. Itt legyen ám! Átmenő jegyet fog kapni, jobbra ne számítson, és tanulja meg becsületesen azoknak a készülékeknek a kezelését, amelyeket használunk az oktatásban és a szemléltetésben, mert új és gyorsan változó idők járnak. Tudja, a videokivetítőre, a hangosítóberendezésre, a keverőpultra gondolok, s tanulja meg a Media100 használatát – akkor ez volt a videofilm-készítésben a csúcstechnika –, és szerkesszen PowerPoint prezentációt, képpel, hanggal, illetve animációval, és legyenek olyan grafikonok benne, amelyeket saját maga rakott össze. Tetszik érteni?… Aztán így is történt, megtanultam a szükségeseket a kezdeti szabadelvű hozzáállásom ellenére is használni, és képes voltam annyira lépést tartani a technikával, hogy általában működnek a kezem alatt levő gépek, bár időnként egy-egy HDMI-csatlakozó alaposan kibabrál velem… Igen, a lecitin volt akkor az a csodaszer, amelyet nagy reményekkel fogyasztottunk por formájában, vettük, s nem kellett hozzá recept. Langyos tejhez keverve töltöttük magunkba, ahogy az orvosisok ajánlották…
Manapság inkább magam miatt járok gyógyszertárba. Hol ez kell, hol az. Többnyire saját receptet váltok ki, mert kezdtek lenni magán-nyavalyáim. Mással nem nagyon foglalkozom. Esetleg valamelyik családtagomnak, szomszédomnak veszek ezt-azt, ha megkérnek. Konkrét dolgokért megyek, céltudatosan.
Gyakran hallom, hogy egy másik pénztárnál épp ’konzultáció’ zajlik. A ’beteg’ – aki egyben potenciális vásárló – sorolja a panaszait. Végül megnevez valami szert, ami divatban van. Ilyenkor a kasszagép mögött álló alkalmazott gyakran visszakérdez: – Azt tetszik kérni, amit a tévében látott? – Igen – rebegi a kliens. Erre az eladó mondja is mindjárt – hiszen kezdenek egy hullámhosszra kerülni –, hogy az egy magyarországi reklám lehetett, nálunk ennek más neve van… – s mondja, hogy micsoda, majd hozzáteszi – … és lényegesen olcsóbb. Viszont, ha azt jobban szeretné, akkor beszerezzük, van erre futárszolgálatunk…
Nem minden esetben kérik a külföldit, de gyakran. Rendeltek már Németországból olyan depigmentáció elleni ’csodakenőcsöt’, amely tulajdonképpen egyszerű, napozáshoz használt ’barnító krém’ volt…
Miközben soromra várok a patikában, talán nincs is olyan alkalom, amikor ne állna meg egy-egy furgon a bejárat előtt, s ne jönne be a szolgálatos ügynök holmi színes dobozokkal. Egyiken-másikon felismerni a reklámokban látott márkajegyeket. Kell az utánpótlás. Kőkemény üzlet a gyógyszer. És mások is tudják, hogy nagyon betegek vagyunk. Valóban. Nagyon betegek vagyunk. Az agyműködést serkentő kotyvalékok mostanság már nem hatnak ránk. Vagy inkább ösztönöznek, hogy újabb mérgeket vegyünk.

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.