Nagy magyarokat mintázva

Születésnapi beszélgetés Bodó Levente szobrászművésszel

1 655

Hetven évet töltött január 20-án Bodó Levente szobrászművész. Lö­vétén született 1949-ben (mivel ott volt a szülészet), de tősgyökeres szentegyházinak tartja magát, és mindössze tanulmányi éveit töltötte távol otthonától. Amint mondta, megrögzött lokálpatrióta.

Fotók: Dávid Botond

– Édesapám Bodó Gáspár, tősgyökeres szentegyházi volt. Igaz, valamikor, három generációval ezelőtt települt ide a család, elsőként az én nagyapám, Bodó Dénes. Ő gazda volt és mészáros, de mindenféléhez értett. Édesapám a székelyudvarhelyi gimnáziumba járt, kitűnő tanuló volt, de itt maradt. Nem is akart semerre elmenni, mint ahogy én sem. Én 1949-ben születtem. Édesanyám, Tankó Mária Ibolya 22 évesen meghalt abban, hogy én születtem. Tanítónő volt az édesanyám, egy gyimesközéploki, híres jegyző, Tankó Bálint lánya. S akkor édesapám, a fiatalember hirtelen megint egy tanító nénit vett el, egy unitárius lányt, Ádám Katalint. Ő is sokáig, 38 évig itt tanított Szentegyházán.

– Ön volt az első gyermek a családban?

– Én voltam az első, viszont később született egy öcsém, úgy szoktam mondani, hogy már a második édesanyámtól. Ő mérnök lett.

– Hol végezte a tanulmányait?

– Hatodik osztályig Szentegyházán, hetedik osztálytól érettségiig a marosvásárhelyi Művészeti Középiskolában. Onnan mindenki művészeti pályára készült. Én, már nem is tudom pontosan miért, először Bukarestbe felvételiztem. Ez 1968-ban volt, s úgy tartottuk, ott kedvezőbb a magyar diákok helyzete, mint Kolozsváron, mert ott erősebb volt a nemzetiségi elnyomás. Bukarestben nem sikerült a felvételim, így visszamentem Marosvásárhelyre, ahol ott volt mentsvárként a technikum, így aztán oda felvételiztem. Persze ott is voltak bajok, az igazgatónő nagyon haragudott mindig a vásárhelyi művészetisekre, mert csak ugródeszkának használták „az ő” technikumát. Ott még egy évet eltöltöttem, utána Kolozsvárra bejutottam. 1973-ban végeztem el a szobrászatot a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán. A kihelyezéskor leutaztunk Bukarestbe, mindenkit szólítottak ki egy kicsi asztalkához média szerint. Nekem jó médiám volt, azt hiszem, 9,33-mal végeztem, s nem hitték el, hogy egy ilyen kis településre akarok jönni, mint Vlahița, amikor ott voltak Szeben és Szatmár művészeti iskolái… de hát én csak mosolyogtam. Ezt választottam, mert valamiért én ilyen hazaszerető, szülőföldszerető vagyok, és annyira megszoktam itthon, hiába, hogy 13 évet odavoltam, hogy mindenképpen haza szerettem volna kerülni. Akkor éppen felszabadult egy hely, és én így kaptam meg ezt a posztot, amit aztán 40 évig ott sem hagytam.

– Mikor mutatkozott meg először a tehetsége?

– Itthon rajzolgattunk, de azt nem lehetett művészinek nevezni, aztán a marosvásárhelyi művészetiben, kaptam egy irányt. Barabás István, Hunyadi László, id. Bordi Géza és Piskolti Gábor – csodálatos emberek tanítottak. Azt mondta egyszer valaki, hogy aki a művészeti középiskolát Marosvásárhelyen végezte s az egyetemet Kolozsváron, abból csak jó lehet.

– Tehát soha meg nem ingott… mindig szobrász akart lenni?

– Igen. A középiskola utolsó évében döntöttem így, annak ellenére, hogy a grafikát is szerettem. Különben van is egy olyan mondás, hogy minden szobrász egy kicsit grafikus is.

– Térjünk vissza a szobrászathoz, illetve ahhoz, hogy kihelyezték Szentegyházára, és egy életen keresztül tanár is volt. Mit jelentett Önnek a tanári munka?

– Én nem rajztanárit végeztem – a mi időnkben egyébként külön rajztanárképző is működött –, hanem művészetet, szobrászatot, de volt lehetőség rá, hogy tanárként is megkeressük a kenyerünket, és megtanultunk tanítani is menet közben. A művészi munkát össze kellett hangolni a tanári munkával. Ezt próbáltam én is megoldani mindvégig, a magam módján.

– És hogy érzi, sikerült? Gondolom, igen…

– Bár próféta nem lehet az ember a saját hazájában, de mégis megkedveltek a tanulók is, a tanárkollégák is. Például mindig eljöttek a kiállításaimra. Sosem felejtem el, hogy az 1987-es kiállításomra, Udvarhelyre, három autóbusszal érkeztek. Le is verték néhány patinázott gipszből készült szobromat, és aztán nagy bocsánatkérések közepette a darabjait visszaadták. Szintén 1987-ben volt Csíkszeredában egy grafikai kiállítás, két-három szoborral, talán megyei tárlat lehetett. Azok is bronzok, kisplasztikák voltak. Később Adorjáni Endrével és László Zsuzsával közösen állítottunk ki.

– Az interneten 17 köztéri alkotása szerepel, de ennél biztosan több köztéri munkája van. Tudja pontosan, hogy hánynál tart?

– Legalább 22, de valószínűleg a domborművekkel együtt annál is több.

– 1989 előtt született köztéri alkotása? Igaz, akkor kevesebb köztéri szobor készült, s csak az „új világban” jött fel a szobrászok napja, ugye?

– Így van. Sosem felejtem el, hogy 1989 előtt Cotfasné felelt a kultúráért megyei szinten és állandóan üzengetett, hogy azonnal mintázzam meg a nagyvezért, de én mindig valami módon kihúztam magam ez alól, és szerencsére megúsztam, mert aztán jött a változás. Korábban inkább kisplasztikákkal vettem részt különböző kiállításokon. 1989-ben például Szebenbe vitték két munkámat. Az egyik bronzból készült, a másik kőből és a Lövétei menyecske címet viselte. Sajnos mind a kettőnek nyoma veszett. Aztán 1989 után egyre nagyobb lett az igény a köztéri munkákra. Baróton három szobrom is van. Annyira egymás után jöttek, hogy hirtelen fel sem tudnám sorolni…

– Úgy tudom, a Tompa László-emléktábla készült elsőnek 1992-ben…

– Valóban a Tompa László-dombormű volt az első, és az azért is különösen érdekes, mert Sütő András avatta. Ugyanakkor a Tompa László-emlékház szomszédságában, a volt Mezőgazdasági Iskola udvarán áll egy bronzszobrom, a báró Eötvös József-szobor. Ez után talán a Baróti Szabó Dávid-mellszobor készült Baróton és Gál Mózes mellszobra, szintén Baróton. Csíkszeredában is több szobrom van: az Apáczai-szobor, amelynek egyik változata az épületben, másik az Apáczairól elnevezett pedagógusok háza előtt áll. A csíktaplocai Xantus János iskola falára egy Xántus János-dombormű készült. A csíkszeredai Márton Áron gimnáziumban található Márton Áron-szobor szintén az én munkám, majd ugyanoda készült a Majláth Gusztáv Károly-szobor. Később ezeket átrendezték, és most a gimnázium előtt állnak két másik szoborral együtt. E kettőből is az Újfalusi Jenő-szobrot én mintáztam.

– Említette, hogy Magyarországon is állnak szobrai…

– Van egy Kossuth-szobor Lát­rányban, ezt 2000-ben avatták. Balatonlellén Vasziljevits János-dombormű látható.

– Különlegesnek tűnik az ön által tervezett lövétei millenniumi emlékmű is….

– Igen, az egy kőtestű Szent István. És ami élő, vagyis az arc s a kezek bronzból vannak. És ez olyan furcsán be van fogva egy kőbe, mindez egy mértani alakzatból, az alapsíkból kidomborodó alakzat. És akkor ott rajta van a Szent István-fej, és a két kéz, s mindez az apostoli kereszttel együtt egy kőfalra épült.

– A csíksomlyói Domokos Pál Péter-szobornak elég hányatott volt a sorsa, nemcsak hogy költözött, hanem úgy emlékszem, hogy előbb mellszobor volt, s aztán lett egész alakos…

– A Hamerocknál öntötték valami katasztrofális módszerrel, s nem jött ki az egész alak, de szerencsére a mellszoborrész jól kijött, s onnan lenyisszantottuk, ezt öntöttük ki az elején. Később elkészült a teljes szobor, majd aztán el is költözött.

– Egyik utolsó munkája a „Székely pár a forrásnál”…

– Ez egy olyan dombormű, aminek nincs alapsíkja. A homoródi borvízforrásnál található, bronzból készült és a székely pár közösen fog egy korsót, amiből csorgatják ki a vizet, a bronzvizet a bronzkorsóból, és ebből folyik a rendes víz. Vagyis ők ketten nem borvizet visznek, hanem borvizet adnak.

– Melyik munkáját avatták utoljára?

– Talán két éve, hogy új helyen ismét felavatták a székelyudvarhelyi Haáz Rezső-szobrot. De van egy itthoni térplasztika, amit a híres focicsapatunk és annak a régi, elszármazott tagjai állíttattak. Ez egy különleges plasztika, ami jó nagy kőbe van faragva, a névsorukkal. Ez volt, azt hiszem, az utolsó 2013-ban.

– Mostanság dolgozik?

– Dolgozgatok, de most, hogy hideg van, itthon dolgozom. A nagy magyarok portréival készülgetek, mert a Kazinczy Gimnázium szeretné kiállítani, Budapesten. Különleges eljárással készülnek. Ez nyomdafestékes eljárás, hengerrel ráhordom a festéket az alapra, azután karcolom bele ebbe a nyomdafestékbe a rajzot magát. Aztán jön a visszadörzsölés, amit kevesen gyakorolnak. Legutóbb Szentkeresztbányán állítottam ki egy így született portrésorozatot, és most készül a több „nagy magyar” portréja: Tamási, Nyirő, Petőfi és Kossuth.

– Mi a kedvenc anyaga?

–A hagyományos anyagokat pártolom. Én a bronzban és a kőben hiszek. De fából is készült egy különleges alkotásom, egy Mária-szobor, amit Princetonba szállítottak. Nem a szokásos Mária-ábrázolás ez a 190 cm magas szobor, hanem a megrendelők óhaja szerint egy ősmagyar Mária.

A bronzszoborhoz öntő is szükséges. Hogyan sikerült partnerre találnia?

– Azért vagyok szerencsés helyzetben, mert annak idején, amikor még az érmeket öntöttük, na ez tényleg az „átkosban” volt, akkor a bányai öntöde még gőzerővel működött, és ott volt három kitűnő öntő, aki csak a finomöntésekkel foglalkozott. Velük sokat dolgoztam. Egy másik munkatársam tanítványom volt és most Csíkban öntőmester, Demeter Péter. Sokat dolgoztam Buzogány Mózessel is, aki sok-sok szobrot kiöntött mostanában. Mindenképpen szerencsém volt, hogy közel születtem itt a bronzöntéshez.

– Soha nem bánta meg, hogy hazament? Hogy hazafelé vette a szekere rúdját?

– Egyáltalán. Mindig szeretem itt, bár máshol, lehet, hogy többre vihettem volna. De ahogy szokták mondani, ennyire futotta.

– Mik a további tervei? Hogyan telnek a nyugdíjasévek?

– Szeretnék több kisplasztikát készíteni. Dolgozom a színes grafikával, folytatom a portrésorozatot. Vannak terveim.

Daczó Katalin

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.