Nagy István visszakerült az őt megillető helyre

43

Rövid egy hónap alatt több mint nyolcezer látogató volt kíváncsi Nagy István festőművész alkotásaira a budapesti Kieselbach Galéria által rendezett kiállításon. A kiállítást a galéria tulajdonosa, Kieselbach Tamás hozta létre. A Nagy István iránti érdeklődéséről, a csíki gyökerű művésznek a magyar művészeti palettán betöltött helyéről, a tárlatról, illetve annak hozadékáról készített vele telefoninterjút Sarány István.

– Honnan az érdeklődése Nagy István művészete iránt?

– Tizenhat éves koromtól műkereskedőnek készültem, s már az egyetemi tanulmányaim ideje alatt aktívan gyűjtöttem is. Elsősorban a 20. század elejének modern magyar festményei érdekeltek, és kifejezetten kerestem azokat a műveket, amelyek „konfliktusban” álltak az uralkodó képzőművészeti kánonnal. Azt láttam ugyanis, hogy a hivatalos értékrend korrekcióra szorul, s a gyűjteményem formálásával részben ezt akartam elvégezni. Persze az elismert, klasszikus mesterektől is fontos alkotásokat szereztem meg, de nagyon érdekeltek a méltatlanul alulértékelt, felfedezésre váró, izgalmasan egyéni hangú alkotók. Sokat utaztam, a nemzetközi tapasztalatok pedig szintén azt erősítették bennem, hogy bizonyos dolgok nincsenek a helyükön. Nagy Istvánnal azonban más volt a helyzet. A személyes befogadását éppen hogy lassította ez az attitűd: az ő festészetét nem lehet a nemzetközi izmusok nézőpontjából értékelni, ha megpróbáljuk, kudarcra vagyunk ítélve. Az első években nem is tudtam közel kerülni hozzá: persze beillesztettem pár kiemelkedő munkáját a gyűjteményembe, de a mély, máig ható találkozás csak a húszas éveim derekán történt meg. A Magyar Nemzeti Galéria bírálati osztályán dolgoztam, ahová sok más képpel együtt egyszer behoztak egy margarétás csendéletet. Egy pillanat elég volt ahhoz, hogy mindent átértékeljek Nagy Istvánnal kapcsolatban. A témájában nem volt semmi különös, viszont olyan fantasztikus kisugárzása volt a műnek, olyan gyengéd, finom volt a felülete, a foltrendszere, a színei, a színezése, hogy igazi, zsigerekig ható élményt adott. Az addig a Nemzeti Galériában látott két-három Nagy István-kép, a Pécsről ismert munkái, a könyvekben olvasottak, látottak teljesen új értelmezést nyertek, új világ nyílt ki. Attól kezdve folyamatosan kerestem és vásároltam a munkáit. Amikor 30 éves lettem, megjelentettem a magángyűjteményemről egy összefoglaló kötetet, s ebben a válogatásban már hangsúlyos helye volt Nagy Istvánnak, ahogy a magyar festészetről készült nagy összefoglaló munkában, az általam szerkesztett Modern magyar festészet két kötetében is kiemelt szerepet kapott.

– Olvasva a róla szóló munkákat, az derül ki, hogy már életében népszerű művész volt, sokat foglalkoztak vele, viszont nagyon hullámzó volt ez az érdeklődés. Ez mivel magyarázható?

– Ma még az egész magyar festészet alulértékelt. Keveset és kevesen foglalkoznak vele, még itthon is alig ismerik, nemhogy külföldön. Bár Nagy István művészetét már a húszas-harmincas évektől elismerték, de igazából csak néhány, kiváló ízlésű művészettörténész, kritikus és gyűjtő kezelte a rangján. Ott voltak a művei a múzeumokban, születtek róla monográfiák, de valahogy sosem érte el a közönség ingerküszöbét. Ennek sok oka volt, egy részük Nagy István képeiben, más részük a magyar történelemben gyökereztek. Nehezen befogadható, elmélyülést, türelmet, odaadást igénylő képeket festett, amelyek halkan szólnak, és nem azonnal fejtik ki a hatásukat. Ráadásul a művészetének ereje akkor bontakozik ki igazán, ha nem egy-egy képe kerül a nézők elé, hanem az életmű egy bőséges, de okosan, jó ízléssel és pontos arányérzékkel összeállított válogatása. Nagy Istvánnál nagyon fontos a kontextus, a művekből összeálló szövet, amely segít a sajátos formanyelv és szimbólumkészlet értelmezésében. Persze az sem könnyítette meg a befogadását, hogy Erdélyből jött, képeinek nagy része is erdélyi tájakat ábrázolt, s ez a szocializmus évtizedei alatt megnehezítette ezeknek a műveknek az „olvasatát”. Kényszerűen besorolták őt az Alföldi iskolába, amely finoman szólva nem számított izgalmas területnek az elsősorban nagyvárosi, főleg budapesti gyűjtők és műkereskedők körében. Inkább a városias, nyugatias, avantgárd művészet számít igazán népszerű területnek. Persze az is igaz, tudjuk a kortársak elbeszéléseiből, hogy Nagy István pocsékul menedzselte magát, egyszerűen nem volt olyan karakter, aki ezt jól tudta volna csinálni. Szó szerint menekült a vevőktől, nem bírta elviselni azt a szituációt, amikor a művészet, a saját művészete áruvá vált. Mindezek ellenére mindig volt egy jó szemű, hibátlan ízlésű kis kör, kritikusok, művészettörténészek, festők és műgyűjtők egy szűk elitje, amely tudta, hogy hol van Nagy István helye. Lyka Károly, Radnai Béla, Rácz István, vagy éppen Farkas István és Barcsay Jenő számára evidencia volt, hogy a legnagyobbak között. És nem csak Magyarországon.

– Mennyire volt termékeny művész Nagy István, körülbelül hány ismert műve van? Bizonyára vannak még lappangó, a szakma és a nyilvánosság számára ismeretlen alkotásai is…

– Nagyon gazdag az életműve, ugyanis gyorsan alkotott. Az ő képei egy ülésre, néhány óra alatt készültek el. Nem sok ennyire termékeny művészünk volt, talán Mednyánszky László, Rippl-Rónai József, Scheiber Hugó és Kádár Béla neve említhető még, utóbbiaknál azonban nagyon jól érzékelhető, hogy a mennyiség sokszor a minőség rovására ment. Nagy István esetében ennek semmi nyoma. Nála a feszített tempó nem abból fakadt, hogy ki kellett elégítenie a piac vagy a megrendelő igényeit: a saját, belülről fakadó, elementáris közlési vágya vitte előre ilyen páratlan erővel.

– Székelyföldön Nagy Imre az, akinek mintegy 6000 tételt tartalmaz a hagyatéka…

– Ez meglepő számomra, ugyanis Magyarországra kevés Nagy Imre-alkotás jutott 1989-ig, azután is csak egy-kettő bukkan fel. Amúgy nagyon tisztelem az ő művészetét is, de összevetve az erdélyi Nagy-okat – Nagy Imre, Nagy Oszkár, Nagy István és Nagy Albert – az én értékítéletem szerint Nagy István teljesen más ligában van. Az egész magyar művészeti horizontot figyelembe véve Nagy István ott van az első hatban. Nála is fontos persze a lokális íz, de az ő művészete minden szempontból egyetemes, festői kvalitásban, teremtő erőben egyetlen erdélyi művész sem mérhető hozzá.

– Korábban említette, hogy az alföldi iskolába sorolták Nagy István művészetét. Banner Zoltán viszont székely festőiskoláról beszél, amely nem helyhez, nem festőtelephez, hanem ábrázolásmódhoz és szemlélethez kötött, s annak prominens alakjaként említi Nagy Istvánt…

– Mindig érdeklődéssel hallgatom a különböző elméleteket akár a művészettörténet, de akár a közélet terén. Nagyon szeretem Banner Zoltánt – talán azt is mondhatom, hogy barátság fűz hozzá –, tisztelem mindazt, amit az erdélyi művészetért tesz, és tisztelem azt, amit mond. Kérdésével kapcsolatban egy párhuzammal élnék: Chagall-t például van, aki az Ecole de Paris tagjának tekinti, van, aki szürrealisztikus attitűdjét hangsúlyozza, de van, aki szerint művészete az orosz vagy az ukrán festészetnek a része, s olyan is van, aki szerint a zsidó identitás fedezhető fel benne. Számomra mindez azt jelenti, hogy olyan gazdag az általa képviselt világ, hogy sok megközelítés hiteles. Én nagyon örülök annak, ha különböző festőket különböző iskolákba is sorolnak, hiszen ezek több, egymás mellett működő megközelítési lehetőséget, lehetséges utakat jelölhetnek ki. A lényeg, hogy személyes kapcsolat alakuljon ki, mert ez a kiindulópont a befogadáshoz. Ebben nagyon sokat segíthet az erdélyi identitás. A magam részéről támogatok mindenfajta megközelítést. Én a kiállítás alkalmával megjelent kötetemmel arra a helyre akartam pozicionálni Nagy Istvánt, ami megilleti őt, s ez a magyar művészet legteteje. A festészetben is, de általános, kulturális és identitás-szempontból is a legnagyobb alkotók között van a helye.

– Ugyanezt a célt szolgálta a kiállítás is. Mennyire sikerült elérni ezt a célt?

– A sikereinkkel kapcsolatban igyekszem mindig óvatosan fogalmazni, de szerintem amit el lehetett érni, azt elértem ezzel a tárlattal. Ez a második Nagy István-kiállításom, az elsőt 1999-ben rendeztem. Az kifejezetten programadó kiállítás volt a galériában, meg is lepett sokakat, hogy mit akar ez a fiatal, nyugatos ízlésű galerista Nagy István művészetével. A mostani bemutató sokkal gazdagabb volt: 500 művet kértünk be, abból 150-160 került a falakra. Ez a galéria elég nagy, de az életmű olyan fantasztikus, annyira gazdag, hogy nagyon kellett figyelni, okosan és ízléssel szelektálni, elrendezni és felépíteni az ívet, amely mentén a néző végighaladhat az életművön. Szerintem a kiállítás maga, annak elrendezése, a művek sűrűsége és újat mutatása jól sikerült. 8300-nál több ember látta, ami nyári időszakban kiváló eredmény. Eleinte naponta 80–100–200 látogatónk volt, a sajtómegjelenések következtében ez a szám megduplázódott, s a végére annyira elterjedt a híre a városban, hogy volt olyan nap, amikor 700-an, s olyan is volt, hogy 900-an jöttek. Az albumból sok-sok száz példányt küldtem el olyan emberekhez, akiket érdekelhet, s akik esetében fontosnak éreztem, hogy megismerkedjenek ezzel a kivételes művészettel. Tehát amit lehetett tenni, azt megtettük, és ahhoz képest, hogy a közvélekedés mennyire nem volt Nagy Istvánra érzékeny, ezt sikerült nagy mértékben megváltoztatni. Meggyőződésem, hogy egy új korszak nyílt az életmű befogadásában.

– Gondolom, óriási szervezőmunka előzhette meg a kiállítást, ugyanis 8 múzeumból és 24 magángyűjtőtől származtak a kiállított munkák. Hogyan sikerült összehangolni ezt a munkát?

– A szervezés rutinszerű, ugyanis ez a galéria már 25 éve működik, több tucat hasonló léptékű kiállítást hoztunk már létre. Azt látom, hogy Nagy István minden ajtót megnyit, bár korábban is azt tapasztaltam, hogy amikor kiállítást rendezünk, akkor mind a magángyűjtők, mind a múzeumok segítőkészek. Talán ez viszonzás is, mert én is igyekszem nagyvonalúan támogatni minden szempontból a magyar festészetet. Nem szépelgésből, hanem mert ez a szenvedélyem, ebben vélem megtalálni az életutamat, és ha én kérek, akkor azt is jó szívvel támogatják a többiek.

– Elképzelhető-e, hogy ezt az anyagot, vagy egy hasonló szabású Nagy István-válogatást Erdélyben, netán Csíkszeredában is bemutassanak?

– Ahogy eddig, a jövőben is segítek minden jó kezdeményezést, amely előbbre viszi a magyar festészet ügyét. Nagy István kiemelten fontos számomra, ez a könyv és ez a kiállítás egy két évtizedes elhatározás után, rengeteg pénz és még több energia befektetésével, sok ember hosszú és megfeszített munkája révén jöhetett létre. Én mindent megtettem, innentől azonban másnak kell vinnie az ügyet. Újabb könyveken dolgozunk a galériában, ezért most már máshová került a fókusz. De ha egy avatott ember, akinek jó ízlése, jó szervezőkészsége van, és méltó helyet talál neki Erdélyben, akkor én segíteni fogom. Fontos lenne ott is, hogy minél többen felismerjék Nagy István művészetének nagyszerűségét. Büszkék lehetnek rá, óriási alkotójuk van.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek