Nagy Imre Székely pásztor, 1935 után

159

A Csíki Székely Múzeum idei nagyszabású kiállítása ismét a klasszikus mesterek nyomába kalauzolja a művészetkedvelő közönséget, a látványos tárlat az Aba-Novák Vilmos, Nagy Imre és művészbarátaik címet viseli. A Hargita Népe Műhely melléklete, a szervező intézménnyel együttműködve minden héten a kiállítás egy-egy képére hívja fel a figyelmet.

Akvarell, papír, 500 × 335 mm j. k. l.: Nagy Imre Kászon Magyar Nemzeti Galéria, ltsz.: FK 5391

A Zsögödtől délkeletre elterülő Kászonok vidékén festette a művész a nyáron nomád életmódot folytató pásztor egész alakos képét. A vízfestésből adódóan gyorsan készült mű nemcsak alkotója virtuóz technikáját dicséri, hanem a természeti és emberi karakterek alapos ismeretéről is árulkodik. „A környék pásztorai meghallották, hogy itt vagyok és rajzolom, festem őket… Fiatalja, öregje, mind felkeresnek, no meg cigaretta, alma, méz is kijár nekik. Ha én találok hozzuk menni, nem tudják, mit adjanak, ideadnák a szívüket is. Milyen érdekes népség is!” – jegyezte fel naplójában a művész (Följegyzések, 261.) Nagy Imre képén nem kimerevített, időtlenséget sugalló pózban ragadta meg a látványt, hanem egy hétköznapi pillanatban: a modell napfénytől hunyorgó tekintete a készülő műnek is szóló kíváncsi, egyszersmind kaján arckifejezést kölcsönöz neki. A kezében a jellegzetes mezei növény, a héjakút mácsonya szúrós buzogányfejét forgató, ráérős tartású pásztor eszünkbe idézheti a híres nótát: „Megismerni a kanászt ékes járásáról, tűzött-fűzött bocskoráról, tarisznyaszíjáról”. Kultúrtörténeti érdekesség, hogy a Bartók Béla által 1929-ben a Húsz magyar népdal című kiadványban közreadott ének Erdélyben szintén használatban volt, s bekerült a Kolozsváron először 1936-ban kiadott A mi dalaink. Ifjúsági daloskönyv című válogatásba is.

Szücs György

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.