Nagy Imre-adatokkal telítve

311

Szabó András csíkszeredai grafikus, designer, a Csíki Székely Múzeum volt igazgatója, a Nagy Imre-hagyaték volt kurátora 65 évet töltött december 1-jén és nyugalomba vonult. A születésnapja apropóján, részben mint volt munkatársak, hosszasan elbeszélgetett Daczó Katalinnal.

Fotó: László F. Csaba

– Nehéz nyugdíjba menni ennyire életerősen?

– Számomra nem. Én azonnal tudok akkomodálódni, mihelyt új helyzet, környezetváltás következik be számomra. Ezt akkor vettem észre magamon, amikor leszereltem a katonaságtól: amint kiléptem a kaszárnya kapuján, azonnal civil lettem. És eszembe jutott, hogy amikor beléptem, akkor is hasonlóképpen működött az agyam: kész, katona voltam. Később ezt többször megtapasztaltam: nem volt nehéz akkor sem, amikor a bútorgyár tervezőosztályáról, a rajztábla mellől felállva másnaptól muzeológusként dolgoztam. Most, hogy néhány hete nyugdíjba mentem, éppen úgy felébredek öt órakor, mint munkába járásom időszakában, és kezdődik a nappal. Reggel frissiben, inkább a ház körül és a házon belül teszek-veszek, kopogtatok, csavarozok, mázolok úgy 11-ig. Akkor leülök a számítógéphez, folytatom azt az elméleti munkát, amit a múzeumban már 2010-ben megkezdtem, a csíki művészekről való adatok összegyűjtését, annak a rendszerezését. Délután még egy kicsit teszek-veszek, majd jönnek az unokák, ennyi. Ilyen egyszerű. Néha elmegyek vásárolni. Nézem a snooker-t, az angol biliárdot. Minden percem ki van használva. Életemben soha nem érzetem azt, akárhol voltam – otthon, munkahelyen vagy utazás közben–, hogy jaj, nem telik a nap, s unom magam.

– Kovásznán születtél, de nem vagy kovásznai. Vannak csíki gyökereid?

– Nincsenek csíki felmenőim. Apai ágon kisgalambfalvi Szabók vagyunk. Anyai ágon, nagyajtai, Kerekes-Péterffy. Édesanyám és édesapám az orvosin ismerkedtek meg egyetemistaként, egy diftéria elleni oltási kampány idején; a rendelő várótermében találkoztak először. Az egyetem után összeházasodtak, de közben, harmadéven apámat kirúgták az orvosiról, mert papfiú volt – nagyapám református pap volt Koronkán, így apám tisztviselő lett. Édesanyámat Telcsbe, Máramarossziget közelébe helyezték ki körorvosnak, édesapám Ludason dolgozott, és majdnem három évig távol voltak egymástól. Telcsen nem volt olyan körülmény, amit édesanyám elfogadott volna a szüléshez, így hazament nagyapámékhoz, akik Kovásznán éltek. Az ottani szülészeten születtem, 1953. november 30-án, este fél tízkor, farfekvéssel. Egyébként mai napig jellemző rám, hogy sok mindent úgy veszek, hogy egyszer hátat fordítok a dolgoknak, és aztán indulok szembe a valósággal. Másnap reggel írtak be az anyakönyvbe és másnapi dátummal, így lett december 1-je a hivatalos születésnapom. Gyakran szokták megjegyezni kissé gunyorosan, hogy milyen jeles napon születtem, s ilyenkor azt válaszolom, hogy igen, napra pontosan 153 évvel Vörösmarty Mihály után, mert ő 1800. december elsején született. S akkor azok a gunyoros, nagy vigyorok lefagynak az emberek arcáról… Aztán édesanyám szakvizsgázott, három városba is mehetett volna, de Csíkszereda esett kb. félútra a két nagyszülő közé, ezért ide szakvizsgázott, és itt lett gyermekorvos.

– Ez mikor történt?

– 1957 karácsonya előtti napokban költöztünk Csíkszeredába, és egészen 2001-ig a városban éltem. 2001-ben vettem telket és házat Csíkszentkirályon, mert árban és fekvésben az felelt meg, és azóta Csíkszentkirály polgára vagyok.

– Milyen volt a gyerekkorod? A városnak melyik részén laktatok?

– A várost én körbelaktam. Kezdtük a Barompiac utcában, az állomáson túl, az akkori vasúti forgalmistánál, Misi bácsiéknál. Innen elköltöztünk a Kossuth Lajos utcába, a Czirják Ilus néni házába albérletbe, onnan pedig a hajdani Dózsa György utcába szintén albérletbe, végül az állomás mellé, tömbházba. Miután elvégeztem a főiskolát, megnősültem, saját lakásba költöztem a Hargita utcába, majd a Virág utcába, hetedik emeletre, és onnan Szentkirályra. Nagyon mozgalmas, élménydús gyerekkorom volt, s különösen emlékezetesek a Dózsa utcai történetek, amikor a dr. Balássi Kálmán-féle házban laktunk. Ezek az évek a Suta és a Katalin-fürdő között teltek el. Akkor nem volt iskola a Puskaporos tetején, és nem volt kórház a Nagy Laji-domb tetején. Volt Kicsi-Olt, nem egy poshadó, hosszú láp, mint ami most van. A Szeredai-fürdőtől, azaz Katalin-fürdőtől a Sutáig miénk volt a világ. Azon a területen gombát szedtünk, futballoztunk, sziklát másztunk – mert a Puskaporosnak az utca felőli oldala sziklás, és rendesen tanultunk alpinistáskodni. Siklót fogtunk, megnyúztuk, a bőrét mogyorófa pálcára húztuk, és egyenesen státusszimbólumnak számított, hogy kinek van szebb kígyóbőrös pálcája. (Most meg is nyuvasztanának a zöldek, de ez egy akkora élmény volt. Csak a zöldek ilyent nem játszottak, mert ha játszottak volna, akkor nem zöldültek volna meg.) A kertünk végében, a Brassói úton, ahol most tömbházak vannak, téglavető telep volt. Minden nyár elején odaköltözött két szorgalmas cigány család, és mi velük együtt tapostuk az agyagot, rendesen vetettünk téglát… Ezt is megtanultam gyermekkoromban. A szomszéd bácsikkal motorbiciklit javítottunk. Csiszoltunk, gyalultunk, asszisztáltam a közművek ló vontatta tartálykocsijának vécétartalommal való megtöltésénél – ilyen élményekben volt részem. Különösen emlékezetesek számomra a Balási Kálmán özvegye, Jolán néni által tartott zongoraórák, ugyanis egy ilyen alkalommal láttam az első Nagy Imre-rajzot, ami úgy elbűvölt, hogy évtizedek múlva többször is elővettem muzeológusként, csak, hogy lássam egy pár pillanatra, s tettem is vissza a helyére.

– A rajz a múzeumba került?

– Amikor Jolán néni kitelepedett Németországba, nem engedték, hogy magával vigye, és a múzeumban van. Amikor 1986-ban a múzeumhoz kerülve vettem át a képzőművészeti gyűjteményt, megláttam és beleborzongtam. Jó ízű borzongás volt. Akkor nem is gondoltam, hogy én ennyi Nagy Imre-rajzot fogok a nyakamba venni… Egy tükör előtt ülő nő, két keze az ölében egymásra téve, s a két kéz volt, ami engem annyira megfogott. Úgy látszik, hogy az a kéz s az a rajz is a karmám része volt…

– Hogyan, miért lettél éppen designer?

– Mert nagyon sokrétű szakma. Nem művészet és nem mérnökség, hanem valahol mindkettő. Amikor megtudtam, hogy Kolozsváron létezik ilyen szak, egyből szorgalmas lettem, pedig korábban csak bukdácsoltam a középiskolában. Segített a helyzeten az is, hogy akkor még nem vittek el katonának, tehát volt időm dolgozni. Jártam munkába, és amellett rajzoltam.

– Hova jártál munkába?

– Tulajdonképpen a design szakmai előképzésem 1968 nyarán kezdődött, amikor édesapám beadott Kis Éva nénihez, a kirakatrendező műhelybe dolgozni, hogy szokjam a munkát, a korán kelést. Kis Éva néni volt a Kovács Dénes felesége. Ott tanultam meg az arányok fogalmát és kezelését, a papírból való modellezést, a papírplasztikát, a kasírozást, az alapozást… A legnehezebb kirakatok a rőfös kirakatok voltak, mert azt a sok, amúgy lapos anyagot kellett úgy kiállítani, hogy az plasztikusan mutasson. Bizonyos anyagkezelési fogásokat tanultam meg, például, hogyan fogják össze, hogyan redőzik, hogyan tűzik meg. Ennek én mind hasznát vettem a későbbiekben. Aztán következett az előképzésemben Márton Árpád festőművész, akihez húszan jártunk rajzolni a gimnázium rajztermébe. Neki köszönhetem, hogy sikerült a felvételim és elvégeztem a főiskolát. A diplomamunkám egy pityókaültető-szedő gép önálló koncepciója volt, termelési technológiával és formatervvel együtt. Végül maga a gép nem készült el, de tizenkilenc évre rá meghirdetett a magyar innovációs szövetség egy design pályázatot, amire beküldtem, és életem legnagyobb élménye volt, hogy a diplomamunkámat ott láthattam kiállítva a Vigadóban. Most sem tudok erre a pillanatra meghatódás nélkül visszagondolni.

– Úgy tudom, az egyetem elvégzése után a csíkszeredai bútorgyárban dolgoztál…

– Igen, Mincsor Bálint, a bútorgyár igazgatója alkalmazott bútortervezőként és belső építészként. Közben megkezdődtek az építkezések Csíkszereda központjában, épült az akkori pártszékház (most megyeháza), a szakszervezeti kultúrház (most Művészetek Háza), a Hargita Szálló (most Sapientia egyetem). A belső munkálatok áttervezésével foglalkoztam. 1986 elején megürült egy állás a múzeumban, és egy ismerős, Ferencz Árpád, aki tudta, hogy szerettem volna odamenni, ezt véletlenszerűen meghallotta, és engem értesített. Másnap reggel jelentkeztem is Barabási László igazgatónál, aki fel is vett a kitelepedő Szabó Béla grafikus helyére a műkincshivatalhoz, ami akkoriban a múzeum mellett működött. Néhány hónap múlva Kántor József, a teljes képzőművészeti hagyaték és a Nagy Imre-hagyaték kurátora is beadta a kitelepedési kérelmet, hogy Magyarországra költözzön. Azonnal el kellett hagynia a múzeumot, mert akkoriban a kulturális intézmények alkalmazottainak távozniuk kellett munkahelyükről, ha beadták a kitelepedési kérelmet. Én voltam az egyetlen képzőművész a múzeumnál, így nekem kellett átvennem az anyagot.

– Egyből érezted, hogy Nagy Imre Neked rendeltetett?

Para István Rajza

– Nem éreztem semmit. Vagy inkább csak azt, hogy: Jézus-Mária, ezzel most mit fogok kezdeni? A hétezer alkotásból 6546 Nagy Imre-alkotás volt. Talán ez az irdatlan anyagmennyiség hatott rám különösen. Akkor már a hetedik emeleten laktunk, és én az ablakból is láthattam Nagy Imre hegyeit. S bár a Harom tövében nőttem fel, s a barátokkal a Csihányosban ezerszer voltunk, engem a Harom hidegen hagyott. Néztem a Nagy Imre-hagyatékot. Egy rajz, két rajz, ötvenhárom rajz, tíz festmény, minden csupa Harom, Harom, Harom… És rájöttem, ha csak azt festette volna, abból is gyönyörű életművet tudott volna összerakni, és épp olyan színvonalasan lehetett volna értékelni, kezelni, mint így. Lassan egyre közelebbi kapcsolatba kerültem a Nagy Imre-művekkel, míg végül évtizedekig hozzá kapcsolt a munkám.

– Két hónap híján 33 évet töltöttél a múzeumban, és ebből 13 esztendeig az intézmény igazgatója is voltál. Hogy tekintesz vissza erre az időszakra?

– Az igazgatóságom ideje a múzeumi éveimnek legjellegtelenebb időszaka volt, annyira elvette az időt Nagy Imrétől, magamtól, a családomtól, mindentől, és nagy élményeket nem nyújtott. Egy kivételével, hogy 90-től ’94-ig megbilincselve, levelezve, veszekedve, de sikerült elintéznem, hogy az intézmény önálló intézmény legyen, és azzal a névvel – Csíki Székely Múzeum – működjön, amivel 1930-ban megalapították. A többi – hát jó volt, mert érdekes volt igazgatónak lenni is, de az intézmény fenntartásával, a régi világ kiállításainak a lebontásával, a gyűjtemények újrarendezésével teltek az évek, mert igazából 2007-ig nem volt rendesen pénze a múzeumnak, és nyűgölt az intézmény, úgy, ahogy tudott.

– Hogyan tovább? Hogyan látod a Nagy Imre-hagyaték további sorsát? Van még kutatnivaló?

– A múzeumban dolgozik Túros Eszter művészettörténész, ő vette át Turcza László gyűjteménykezelőtől a képzőművészeti raktárt a Nagy Imre-műhagyatékkal együtt. Most 8025 tételnél tartunk. Tőlem pedig átvette a zsögödi galériát és emlékházat félcipőstől, halászhorgostól, könyvestől, meg riasztórendszerestől, mindenestől, és ő lesz a Nagy Imre-hagyaték kurátora. Most már ez az ő birodalma. Nagy Imrét lehet folytatni, de nem azt, amit én végeztem. Én eldugultam. Nem látok semmi olyant, amivel továbbléphetnék, de valószínű, hogy ha egy tiszta fejű ember bekerül oda, aki nem telt meg Nagy Imre-adattal, meg -emlékkel, az meglátja, honnan és merre kell folytatnia.

– Korábban említetted, hogy csíki művészettörténeti összefoglalón dolgozol…

– Valóban. Két kötet, nyomdakészre tördelve, ott a fiókomban. Most végre lesz időm utánajárni, kiadatni. Többen jelezték, hogy támogatnák. Ebben „mindenki ott van”. Az első kötetben, a Nagy Imre előttiek, illetve a kortársai, de nem Csíkban megalkotott életművel. A második kötet Nagy Imre. Mindaz, amit eddig kutattam, kiegészül egy csomó egyébbel. A harmadik kötetben visszamegyünk 1944-be, megjelenik Kovács Dénes rajzot tanítani, majd Gaál, Márton, Mérey, Orbán és Adorjáni Endre, Vinczeffy és azok, akik 1976-ban, Nagy Imre halálának évében végeztek: Dóczi András, Bakó Klára és néhai Orbán Csibi Zsófia. Velük zárom a harmadik kötetet. Eredetileg nyolckötetesre terveztem ezt a számbavételt az első rajztanártól, 1873-tól a „tegnap délután ötig, a legutolsó kiállításig”, vagyis a jelenig. A nyolcadik kötetbe pedig azoknak a munkásságát foglalnám össze, akik művészek keze alá, vagy a művészek mellett dolgoztak: művészettörténészek, muzeológusok, műgyűjtők, restaurátorok, konzervátorok… Lehet, hogy végül nem születik hét vagy nyolc kötet, de ha nem leszek beteg, akkor végigcsinálom.

– Hogyan összegeznéd eddigi pályafutásodat?

– Az óvodától a nyugdíjazásomig, bárhol voltam, részleges vagy egész munkaidőben, szakmától, beosztástól függetlenül, mindenütt jól éreztem magam, és mindenhol közösségben gondolkoztam. Mindenütt jó kapcsolatom volt a kollégákkal, és ezért a pályafutásomra abszolút jó kedéllyel, megelégedettséggel gondolok vissza. Ellenségem soha nem volt, s talán haragosom sem; és én sem haragudtam soha senkire. Volt, hogy veszekedtünk, de az csak düh, nem harag, és nem tartott sokáig. Nézetkülönbségek mindig adódtak, de sikerült megoldanunk, úgy, hogy teljes lelki nyugalommal köszöntem meg Gyarmati Zsolt igazgató búcsúztatószavait, és nagy örömömre szolgált az ajándék, amit kaptam a munkatársaktól: egy Para István-karikatúra, amin én vagyok középen, várkapitánynak ábrázolva, tollal, könyveimmel, veres hagymával feldíszítve, és piros, 18 századi, várbeli egyenruhában tartom össze a várat s a képtárat erővel. Ez egy abszolút gyönyörű ajándék volt, amit rögtön ki is tettem a falra otthon. De megelégedettséggel nyugtázom, hogy jó volt ez az egész buli, s bízom benne, hogy a szabad tánc is jó lesz és sokáig fog tartani…

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.